Németh László képei – idézetekkel

Németh László-idézetek és -portrék elevenítik fel Hódmezővásárhelyen, a Bethlen Gábor Református Gimnázium könyvtárában a XX. századi magyar szellemiség kiváló alakját, aki még a Kossuth-díját is a könyvtári állomány gyarapítására fordította.A gimnázium Németh László születésének századik évfordulója alkalmából újabb kinccsel gazdagodott: Csete Ildikó filmnyomásos Németh László-portréja mostantól az iskola első emeleti galériáját díszíti. – A képet az 1997-es hódmezővásárhelyi őszi tárlatra készítettem – mondja az iparművésznő –, s témájául tudatosan választottam Németh Lászlót. Az írói portrén végigfutó mondatot ugyanis a Hódmezővásárhelyhez leginkább kötődő Németh-regényből, az Égető Eszterből idéztem volna, és bár az alkotás során eredeti elképzelésemet elvetettem, az Égető Eszter ma is nagyon kedves számomra. A kötettel még az 1950-es évek végén, középiskolás koromban találkoztam, mert nagyszerű magyartanárom – egészen kivételes módon – az akkori legfrissebb magyar irodalmat is fontosnak tartotta megismertetni velünk. Aztán 1997-ben, a rendszerváltozás sok-sok keserű tapasztalata után újraolvasva a regényt, még erősebben belém vésődött Németh László igazsága. Úgy éreztem, nem tudnék csupán egyetlen mondatot kiragadni, amely maradéktalanul tolmácsolná mondanivalómat, inkább tovább keresgéltem az esszék és tanulmányok között, mígnem ráakadtam az 1943-as szárszói beszédre. Szárszó ereje, mind a mai napig érzékelhető hatása felmérhetetlen az utókor számára. A zseniális emberek csodálatos adománya, hogy szinte előre látják az eseményeket, s amit más legfeljebb csak megsejthet, ők azt kimondják, s ezzel tudatosítják. Németh László, mintha csak előre megérezte volna, mi történik a magyarsággal az 1946–47-es esztendőkben, vagy mi lesz velünk ’56-ban. És szellemisége ugyanilyen időszerű ma is... Napok óta nem tudok szabadulni a Debreceni Református Kollégium kapuján látott Arany János-felirattól, amely tökéletesen illik rá: „nőttön nő tiszta fénye, amint időben és térben távozik.” A centenáriumi ünnepségen megtapasztaltam, hogy a tanítványok évtizedek múltán is emlékeznek szavaira, szellemének és egyéniségének varázsa húsz-harminc év távlatából is alakítja azok gondolkodásmódját, akik szerencsések voltak találkozni vele. Mai világunkban, a globalizáció fenyegetése idején úgy érzem, összecseng Kós Károly gondolata, hogy „nekünk össze kell szednünk nagy fáradsággal a köveket (saját kulturális örökségünket), és azokból kell építkeznünk”, Németh szavaival, amelyek szerint „a magyarságnak semmire sincs nagyobb szüksége, mint hogy teste fölött ahhoz tartozó magyar öntudatot hordjon”, mert csak a saját kultúránkból fakadó válaszok adhatnak valódi megoldást a XXI. század kérdéseire.