Az ősi rítustól a modern táncszínházig

Díjkiosztással és gálaműsorral fejeződött be vasárnap este a Tánc – Világ – Fesztivál Budapesten, a Thália Színházban. Az új rendezvény a Magyar Táncművészek Szövetsége, a Táncfórum Kht. és a Világsztárok Kft. összefogásával született. Fővédnökségét Rockenbauer Zoltán kultuszminiszter vállalta el.A tánc a legősibb műfaja az alkotóművészetnek. Történelem előtti időkre nyúlik vissza kultusza: a törzsközösségek szertartásaiból nőtt ki. Művelői – eleink hite szerint – az istenekkel társalogtak. Ha igazi mű születik, ma is azt képzeljük, felsőbb sugallatra hozták létre. Már ha nem esnek a puszta profizmus „vétkébe”. Ma ugyanis, amikor reneszánszát éli a táncművészet, a mifelénk nagy késéssel érkező, új áramlatok, stílusirányzatok címén bizony nemegyszer próbálnak csillogó csomagolásban silány árut csempészni a közönség elé. Amit a sznobok egészséges ösztön híján, kritikátlanul ünnepelnek.Már csak a természetes kiválasztódást elősegítendő is helye van tehát kulturális életünkben a fesztiváloknak. Amiként csak üdvözölhetjük a Táncfórum egyre bővülő programkínálatát is (jobbára) a Thália Színházban. Volt miből válogatniuk: sokasodnak a hivatásos táncegyüttesek, amelyek egyre komolyabban veszik munkájukat. Egy-egy seregszemle épp az effajta áttekintést segíti elő. Az I. Tánc – Világ – Fesztiválon – bizonyára a kiforratlanság (vagy anyagiak) okán –, nem túl széles a merítés, ám annál vegyesebb. A „hármas” szövetség rangidős tagja (már ami a gálarendezést, a nemzetközi kapcsolatok ápolását illeti) a Világsztárok Kft. idén, a szokásos kisebb formációk, szólisták sokasága helyett, két világhírű társulattal örvendeztette meg a publikumot: a spanyol Antonio Marquezével és a moszkvai Mojszejev-együttessel. Lelkendezhettek hát a mediterrán temperamentum, a flamenco hívei, mint ahogy föleleveníthették korábbi élményeiket az immár 85 esztendős orosz mester klasszikus számainak láttán az idősebb nemzedékek is. Mojszejevék főleg a régi sikerdarabokat adták elő, a Kalmük-tánctól a híres-nevezetes Gopakig. A nagy, keleti birodalom néptáncai ihlették e kifejezetten turnékra szánt számokat. Stilizált, csillogó, korántsem autentikus, ám annál látványosabb viseletekben. Számomra a moldovai (román) Hora, az ismert Ciocarlia (Pacsirta) zenéjére készült koreográfia „elrugaszkodása” volt a leginkább példaszerű a romantikus dekorativitás irányába. Elsöprő élményt azonban a nyitó- és zárószám, az orosz, illetve az ukrán tánc népes együttesének valódi folklór ihlette, lenyűgöző produkciója jelentett.Örök dilemma: megmaradni a tiszta forrásnál, vagy stilizálni a néptáncot? Mindkettőnek helye van a Nap alatt. Már ha ez utóbbi következetes formában, műfajilag tisztázott kompozíciót eredményez. S nem árt, ha a néző megérzi-elérti a koreográfus szándékát. Ezért becsülöm annyira a Közép-Európa Táncszínház előadásait: mélyről – ha úgy tetszik –, a múlt mélységes mély kútjából, az ősi rítusvilág forrásából merít, és a lélek mélyét vetíti ki. Sajnálatos módon mindössze egy rövid jelenet erejéig tartottak bemutatót Horváth Csaba pazar koreográfiájából a gálaműsoron. Új bemutatóval szerepelt viszont Román Sándor Táncszínháza, az Experidance. A Muskétások (Dumas A három testőrének nyomán) a néptánc verbunkos-mozdulatvilágával párosította az udvari romantika szellemes-látványos paródiáját. Táncparádéjukban ott lüktet a magyar folklór eszköztára, talpraesett történet (álomjáték) keretében (dramaturg: Turczi István). Amiként a János vitézben is ott munkál a humoros népi hangvétel: a francia király udvarában a kőműveslegények is dévaj magyar virtussal párbajoznak, a tájainkon oly ritka táncos persziflázs virtuozitásával.Korábbi, sikeres előadásukkal vett részt a fesztiválon a Budapest Táncegyüttes (Nagyvárosi bújdosók) és a Honvéd Táncszínház (Fekete gyöngyök); egyik karakteres (mi más lehetne, Zsuráfszki Zoltán koreográfiájában?), másik gazdag és változatos, folklór ihlette tánckavalkád (koreográfus: Foltin Jolán, Orza Calin, Horváth Zsófia).A díjátadásokkal „tarkított” gálán – mindenekelőtt Ladányi Andreára kellett figyelni. Virtuozitása sosem magamutogató; mozdulatainak – kompozícióinak – elvontsága a hétköznapok és a metafizika metszéspontján születik. Bozsik Yvette új koreográfiájában viszont a tetszetős forma jelentéktelen, zavaros illusztrációt takar (Most ősz van, nemsokára jön a tél...), és kimódolt. A Budapest Táncegyüttes verbunkosa és csárdása aztán a fináléban bravúrosan tudatosította, hogy hol és mivégre vagyunk. Hic et nunc, a magyar tánckultúra ünnepén.