In memoriam Latinovits Zoltán

A Nagykanizsáról Budapestig közlekedő személyvonat 1976. június 4-én 19.40 körül Balatonszemes MÁV-állomása előtt halálra gázolt egy embert. A szerelvényt nem vizsgálták meg, húsz perc múltán továbbhaladt. Az elhunytat Latinovits Zoltánnak hívták, negyvenöt évet élt. Nem titokzatos halála (öngyilkos lett vagy a mozgásban levő vonatra szeretett volna fölugrani? – még ma is vitatják legközelebbi barátai, hozzátartozói) emelte alakját a legendák magasába, hanem üstökösként föltűnő, kivételes tehetsége...Nagy László „a vers nagyharangjának” nevezte, Pilinszky János olyan darabot íratott volna az emlékére, amely csupa kérdésből állna. Kollégái azt mondották, ő volt a színészkirály. Ám, amikor szobrot állítottak neki, s a család száz meghívót küldött szét a színházi szakmának, az avatóünnepségre csak egy valaki ment el: Madaras József. A színházi alakításairól készült televíziós felvételeket (a Tóték színpadi változatát például, de egy Bánk bánt is, amelyben Latinovits játszotta a sértett nagyurat!) letörölték, rendezéseit (például a híres-hírhedt Németh László-előadásról, a Győzelemről készült felvételt) még azelőtt tüntették el, hogy bárhol, bárkinek bemutathatták volna. Magánkutakodásoknak köszönhetően sok mindent tudni lehet róla. (Azt is, hogyan gyógyszerelte félre még debreceni, kezdő színész korában az az ügybuzgó orvos, aki Soós Imrét is kezelte, hogy „alacsony ingerküszöbét felemelje”, s azt is, hogy bármennyire szerették volna ellenségei még életében rásütni a bélyeget, nem volt őrült, csak „rendellenes személyiség, mint Széchenyi vagy Goethe”.) Aki halála másnapján a „szocialista kultúra el nem múló értékeként” siratta, húsz év múlva azt is meg merte írni róla, hogy színészi álorcában harcolt állampolgári szabadságjogaiért.Mindannyiunk helyett, fűzhetjük hozzá, akik a 60-as, 70-es években nem mertünk vagy nem tudtunk balhésan bátrak lenni.Filmszerepei őrizték meg az utókor számára azt a környező világával elégedetlen, eredetien gondolkodó s lázadó értelmiségi magatartást, amely a művelt, tájékozott és zseniális Latinovits Zoltánnak sajátja volt. A leggyakrabban látható Szindbád is, igen, amelyben a minőségi életet követeli vissza magának és felebarátainak, csábítón, intőn és vádolón. Talán mindhiába...Azt hallom mostanában még bölcs emberektől is, hogy a Szindbád-film unalmas immár, kiváltképpen az ifjabb nemzedékeknek. És azt is, hogy a művészeteknek nincs sok keresnivalójuk a legnépszerűbb tájékoztatási fórumokon. A televíziókban a legkevésbé. Pedig, ha a televízióban nem tűzik olykor-olykor műsorra az olyan remekműveket, mint a másik tragikus sorsú zseni, Huszárik Zoltán Krúdy-átirata, aligha remélhető, hogy utánamegy a nép a mozikba. Ha vetítik a „multik” egyáltalán... Ha pedig eltűnik a szemünk elől a Szindbád-film, el Latinovits alakítása s arcvonása, vajon mi őrzi meg az időben azt a páratlan és mai életünkből kínzóan hiányzó, művészi felelősséggel vállalt küzdelmet az emberhez méltó, minőségi életért (a polgári életformáért – mondanám, ha nem volna oly végzetesen elkoptatott e szó: polgár), amelyért a huszonöt éve e világból (önként vagy tragikus véletlenek összjátékának áldozataként?) elköltözött Latinovits Zoltán minden tettével, szerepével, melankóliájával és indulatkitörésével oly erősen küzdött?