Egy copfos nagymama és az elmecsiszolás

Jó néhány hónapja már: a zsúfolt teremben karéjban ültek a vendégek, s szájtátin hallgatták az emlékezést az évtizedekkel korábban történetekről. Hitték, hogy most aztán tényleg mindent megtudnak lengyelek és magyarok igaz barátságról, ám lassacskán kiderült, még mindig lappanganak újabb történetek lengyel s magyar szívek összedobbanásáról: javakorabeli férfiak beszélték el, könnyekkel orcájukon, addig feledni akart sorspillanataikat. Azt, hogy a második nagy világégés idején a nemes magyar nemzet legjobbjai mi mindent tettek értük, lengyel menekültekért...A Menekültrapszódia című kötet bemutatóján lepett meg a szívmelengető érzet: lám, ennek a szabadságszerető lengyelségnek adhattunk fogódzót és támaszt mi is! S abban a pillanatban feltűnt a könyvbemutató pulpitusánál egy apró, copfos asszony, a vaskos kötet szerkesztője és egyik fordítója. Kitüntetést vett át. Emlékérmet, rajta a lengyel sassal és a magyar koronás címerrel, a második világháború alatt hazánkban élt lengyel menekültek emlékének ápolásáért. Egy esztendőn belül ez volt a második kitüntetése: a lengyel államfő szintén őt tisztelte meg Lengyelhon legrangosabb kitüntetésével, a lovagkereszttel. Őt tartják egyébként honunkban a lengyel kultúra egyik leghűségesebb és leghitelesebb tolmácsolójának.A copfos asszony, Szenyán Erzsébet műfordító. Évtizedek óta fordít lengyelből, filozófiát és szépirodalmat, riportkötetet és publicisztikát. Azt mondja, vagy az foglalatoskodjék műfordítással, akinek irodalmi ambíciói vannak, vagy akit a nyelv szerkezete érdekel, logikája bódít el. Ő ez utóbbiak közül való.– Mi kell ahhoz, hogy valakiből jó fordító legyen?– Kíváncsiság, tanulni akarás, nagy-nagy alázat a szöveg – a mások szövege – iránt. A műfordítás ugyanis állandó elmecsiszolást követel.– Szenyán Erzsébetet miért éppen Lengyelország, a lengyelség vonzza?– Falusi lány vagyok, Péteriben éltem, szüleim Pestre járattak iskolába, majd gondtalan szegedi egyetemi éveket teremtettek számomra. Volt az egyetemen egy lengyel származású tanárnő, klubot alapított, hogy megismertessen bennünket a lengyel kultúrával. Aztán amikor – orosz szakos hallgatóként – Moszkvában tanultam részképzésen, lengyel lányokkal laktam együtt a kollégiumban. Akkor szerettem bele véglegesen a lengyelekbe.– Mi olyan vonzó bennük?– Nehéz ezt pontosan megfogalmazni. Amikor először jártam lengyel földön, valamikor a hetvenes évek elején, Dél-Lengyelországban bóklásztam. S rögtön megéreztem, hogy láthatatlan szálak kötnek öszsze bennünket. S akkoriban, a hetvenes években különösen élénk kulturális élet zajlott lengyel földön. Engem az a különös arisztokratizmus fogott meg, amely szinte csakis a lengyelek sajátja. Ha például egy lengyel család vendéget fogad, vagy szép ünnepet ül, legyen bármilyen szegény és éljen bármilyen szerény körülmények között is, akkor is családi ezüstkészlettel tálal és hártyavékony porcelánban hozza a céklalevest. Van ebben a gesztusban valami különös, nekünk, magyaroknak talán ismeretlen galantéria, mi több: tartás.– Fontos dolog a tartás?– Enélkül semmik vagyunk! Szabadság nélkül szolgaság fojtogat, aki nem elég büszke, az szolgalelkűvé satnyul. A lengyel gerinces nemzet, évszázadokon keresztül elvették tőle államiságát, betörni mégsem tudták. A lengyelek a kommunista rezsimben is megőrizték belső függetlenségüket, elutasították az úgynevezett „gulyáskommunizmus” álságát. Mertek templomba járni. S hihetetlenül erős megtartó erő volt és maradt számukra a parasztság.– Mennyire mítosz a lengyel– magyar barátság, és mennyire valóságos?– Különös, de a lengyelek most sokkal jobban ápolják ezt a barátságot, mint mi. Meglehet, ebben „benne van” az is, hogy mi, magyarok, 1939-ben mintegy százezer lengyel menekültet fogadtunk be. Ennek két éve volt a hatvanadik évfordulója, s a lengyelek egy álló esztendőn keresztül megemlékeztek erről. Száznegyven katonai és száztizennégy civil tábort állítottak fel akkor, magyar állami pénzen, a lengyel menekülteknek. A táborban ötvenhat általános iskolában tanítottak, lengyel nyelven természetesen, s Balatonbogláron működött Európa akkor egyetlen lengyel nyelvű gimnáziuma is. Hihetetlen, hogy mit tett Horthy kormányzó Magyarországa s a magyar kormány – miközben a németek szövetségesei voltunk! Persze, a Horthy-korszak „lengyelpolitikája” sem ilyen lett volna, ha ennek a barátságnak nincsenek mélyebb, távolabbi gyökerei. Dinasztikus kapcsolataink még a XIII. századig nyúlnak vissza, egészen az Árpád-házi királyokig. Hedviget vagy a két éve boldoggá avatott Kinga királynét nálunk is szinte mindenki ismeri, de említheném Károly Róbert hitvesét is, aki szintén lengyel volt...–Vajon mennyire változtatott ezen a hagyományos jó viszonyon a nyolcvanas évek tudatos magyar politikája, amikor a kommunisták a lengyelek ellen próbálták „hergelni” a magyar közvéleményt?– A lengyelek szívében ez nem okozott változást, de a magyarokéban igen. Legalábbis a közéletben, a publicisztikában megjelenő gondolatok ezt tükrözték. (A magyar értelmiség egy része ugyanakkor változatlanul „értékén kezelte” a lengyeleket.) Ebben is megmutatkozott egyébként, hogy a kádári rezsim mennyire megtörte a magyar gerincet, s mennyivel karakánabb, egészségesebb erkölcsi érzületű maradt a lengyel nemzet! Igaz, ennek több oka is van. Az például, hogy a lengyel egységesen katolikus nemzet, s a társadalom jelentős része, még ha nem is teljesen hívő, de ragaszkodik a katolikus hagyományokhoz, s mindez a családot és a nemzetet is összetartja. S végül ne feledjük: lengyel földön mindvégig volt egy magángazdaságon alapuló mezőgazdaság is. S a parasztgazda mindig, mindenütt önálló és van tartása.– S mindez tükröződött az irodalomban is?– Az irodalom híven követte ezt az egészséges társadalmat. Tadeusz Nowak, Wislaw Misliwski, Zyta Orisin jelentette számomra a lengyel paraszti világot. Sokat fordítottam tőlük. Nowaktól például sok-sok verset... De mellettük még sokat és sokfélét fordítottam. Csupán néhány a szívemnek legkedvesebbek közül: J. Staninski Egy fiatal varsói születésnapi feljegyzései című művei a varsói gettóról szól, Ksaveri Pruszynksi A szamarkandi kürtös című regénye ugyancsak világháborús történet. Nagy örömmel fordítottam Stanislaw M. Jankowski krakkói történész Katyn című dokumentumkötetét is.– S ki a kedvenc?– Pasek, az archaizáló nyelvezete miatt. No és Józef Tischner – a szentatya minap meghalt gyóntatója –, akitől tavaly jelent meg a Drámafilozófia című nagy ívű munka. Fontosnak tartottam a Báthory István emlékezete című forrásmunkát is, amely Báthory levelezése Rettegett Ivánnal.– Van piaca a lengyel irodalomnak nálunk?– Nehéz megítélni, mert a rendszerváltás előtt hivatalos listák voltak – többnyire lengyel ajánlásra – arról, mit kell kiadni. Bár nyilván akadtak olyan szerzők, akiket „elhallgattak”, ezek a listák nem voltak rosszak. Akkoriban nagy volt az érdeklődés a lengyel irodalom iránt. Aztán 1990-ben ott is minden összeomlott, ugyanaz a zűrzavar uralkodott, mint nálunk. Az írók politizálni kezdtek, összevesztek és nem alkottak. Összedőlt a kiadói rendszer is. Pár évig nem is jelentek meg értékes könyvek. Az elmúlt három esztendőben azonban ott is megélénkült mind az irodalmi élet, mind a könyvpiac. Az írók magukhoz tértek, írni kezdtek, s tavaly már tíznél is több könyv jelent meg. Két-három hónapja pedig megalakult a Miczkiewicz Intézet is, amely állami finanszírozási intézmény a lengyel kultúra terjesztésére külföldön. Meg kell mondanom: a lengyelek okosan építik az ország-imázst.– Ki a legkeresettebb lengyel szerző ma nálunk?– Ryszard Kapuscinski. Most jelent meg fordításában az Ében című afrikai riportkötete, s már dolgozom a Lapidárium újabb kötetének fordításán. Slágerszerző, bár őt is mintha érdemen „alul” ismernék el. Kicsit megfeledkeztünk egymásról...