Fekete Ibolya sikere Karlovy Varyban

Szűkszavú, határozott egyéniségű rendező Fekete Ibolya. Dokumentumfilm-sikerek után nyerte meg 1996-ban a magyar filmszemle nagydíját a Bolse Vita című filmjével, amely a rendszerváltozás drámáját fogalmazza meg. A Chico című legújabb munkájával Karlovy Varyban kapta meg a legjobb rendezés és az ökumenikus zsűri különdíját. E film főhőse is afféle világokon áthajózó nyughatatlan „kölyök”, azaz Chico. Útja a hatvanas-hetvenes esztendők latin-amerikai forradalmán át vezet a nyolcvanas esztendők Magyarországán keresztül a ’91-es horvátországi háborúba.Hasonlít a film főhősének életútjához a főszerepet játszó Eduardo Rózsa Floresnek, a legendás költő, szabadságharcos, újságírónak személyes sorsa. Saját magát kell hát alakítania?– Eduardo Rózsa Floressel úgy ismerkedtem meg, hogy amatőr színészként játszotta el a Bolse Vitában a piaci csecsen főnök szerepét. Szuggesztív alakítása, egyéniségének különös sugárzása fölkeltette érdeklődésemet. Elmesélte, hogy ő származását tekintve félig spanyol, félig magyar újságíróként érkezett Magyarországra, s meggyőződésből, önként szállt be horvát oldalon a balkáni háborúba. Eduardo életének alaphelyzeteit és alapvető fordulópontjait szemérmetlenül beépítettem hát a Chico történetébe, de a film nem róla szól. Megírt történetről, kitalációról van szó, a főhős alkati hasonlóságoktól eltekintve egészen más, mint a valóságos Eduardo Rózsa Flores.– Mindenáron valósághűségre törekszik?– Olyannyira, hogy csak eredeti helyszíneken szeretek forgatni. Nem akarok ebből kánont faragni, de az én történeteim olyan természetűek, hogy oda kell menni velük, ahol valójában megtörténtek. Költséges volna háborús romokat díszletekből fölépíteni, de nem is ez a fő szempont. Arra törekszem, hogy a vászonról a „szagát” is érezzük a valódi történéseknek. Valószínűleg eredetileg írónak „készültem”. Miután magyar–orosz szakos bölcsészdiplomát szereztem Debrecenben, tíz évig dolgoztam együtt forgatókönyvíróként a Szomjas– Grunwalsky alkotópárossal. Együtt találtuk ki, hogy nem „elgondolunk”, hanem gyűjtünk történeteket. S ha rátaláltunk az igazira, fölkutatjuk a részleteit, mélyinterjúkat is készítünk. Olyanokat is, amelyeket talán közvetlenül föl sem használunk. Ám amikor elkezdjük öszszeállítani a különböző történések szegmentumaiból a mi filmtörténetünket, átalakul játékfilmmé. E beszélgetések arra szolgálnak, hogy ne csak megismerjük, hanem bele is éljük magunkat mások világába. A Chicot öt országban – Chilében, Izraelben, Albániában, Horvátországban, Magyarországon – forgattuk, ebből négyet szinte csak könyvekből ismertem azelőtt. Én pedig egy számomra ismeretlen világ atmoszféráját csak e személyes beszélgetések nyomán tudom átérezni. Az emberiség nagyon ráfázott mindenfajta ideológiára. Filmemmel azt is el akartam mondani, hogy létezik bennünk, emberekben egy elemi nyughatatlanság is. S nagyon jó, hogy létezik, mert ha még ez is elhalna, borzasztóan sivár és szomorú volna a világ. Ám igen kevesen vannak olyanok, akik ezt a nyughatatlanságot naponta gyakorolják, sőt, átviszik minden pillanatukra. Irodalmi kategóriának is számít az úgynevezett kereső ember. Ennek a „fajtának” muszáj naponta közvetlen és konkrét csatákat megvívnia, nélkülük ugyanis képtelen létezni. Ezeket az embereket távolról mindenki szereti, ám közelről a nagy többség idegesítőnek találja őket. S mégis, a kereső embereken, a különböző világok vándorain múlik, hogy nem romlottunk el egészen. Magamat nem sorolnám ebbe a típusba, én inkább figyelni szeretem a dolgokat. Nem kell részt vennem a világot mozgató történetekben ahhoz, hogy megírjam és filmre álmodjam azokat, akik hajlandók helyettem is csatasorba állni. Nagyon fontosnak tartom, hogy rögzítve legyen az, ami velünk itt és most történik, mert iszonyúan gyorsan változik minden, és ráadásul az ember túl gyorsan is felejt. Pedig nem árt emlékezni arra, hogyan váltunk olyanokká, amilyenek vagyunk.– Elégedett a végeredménnyel?– A Chico rettenetesen alulfinanszírozott és nehéz produkció volt. Ám megtanultam: ha hiányzik a pénz, pótolni kell emberi energiával és találékonysággal. Ezt a húrt mi maximálisra feszítettük. Jancsó Nyika, Erdélyi Mátyás, Antonio Farias operatőrtől kezdve a gyártásig, az asszisztenciáig minden munkatárs alulfizetett volt, mégis hatalmas lelkesedéssel csinálta végig velem ezt az ámokfutást. Közülük is elsők között Eduardo maga, aki néha, amikor mindenki kimerült, egyedül vitte a hátán a produkciót, messze többet dolgozott ebben a filmben annál, mint ami egy főszereplőtől elvárható. Filmünket az idei szemlén így is csak félkész állapotban tudtuk bemutatni. Nálam alkati sajátság, hogy mindennel az utolsó pillanatban készülök el. Mentségemre szóljon, hogy több ívű, több szálon mozgó történeteket találok ki, amelyek nem adják meg könnyen magukat. Ám soha nem akarok eltérni a módszeremtől. Soha nem akarok muszájból filmezni. Kutyakötelességem, hogy azoknak a világoknak a belső dramaturgiája és atmoszférája vezéreljen, amelyekre rátalálok. Szerintem csak azt a filmet szabad elkészítenünk, aminek a története nem hagy nyugodni bennünket.