Foci vagy zene? Természetesen zene!

Fiatal, tehetséges, világjáró hazai szólisták közreműködésével az Óbudai Társaskör hangversenysorozatot rendez Óbudai nyár 2001 címmel a Kiscelli Múzeum udvarán. A zenerajongóknak jó hír, hogy a vasárnap esténként, nyolc órakor kezdődő koncertek rossz idő esetén sem maradnak el, ilyenkor az óbudai Szent Péter és Pál-templomban csendül fel a muzsika. E hét vasárnapján a Budapest Kamarazenekar játszik Mozart és Haydn műveiből. HaydnC-dúr csellóversenye Fenyő László tolmácsolásában szólal meg.Fiatal kora ellenére máris – így szoktuk kezdeni, ha valakiről szólva ki akarjuk emelni rendkívüli képességeit, eredményeit – nos, ez teljes mértékben illik Fenyő László gordonkaművészre, aki igen fiatalon felhívta magára a figyelmet itthon és külföldön egyaránt. Nevét akkor ismertük meg igazán, amikor első díjat nyert a Magyar Rádió csellóversenyén. A vonzódást a zenéhez otthonról hozta, édesanyja csellista, édesapja a MÁV Szimfonikus Zenekar igazgatója, ütőhangszeres művész, László egyik nővére pedig hegedűs. A családi legendárium számon tart egy történetet: az ötéves László hogyan törte össze első hangszerét, egy hegedűt egy szekrényen.– Nem tudtam megbarátkozni a hangszerrel – idézi fel a gyermekkori esetet Fenyő László –, de szüleim szerencsére nem adták fel. Mivel kitűnő hallásom volt, még egy instrumentummal megpróbálkoztak. Jöjjön a gordonka! – azt mégiscsak nehezebb odavágni! Örülök, hogy így történt, a dolog bevált.A csellótanulmányokat később csak az bonyolította, hogy a növendék profi szinten focizott az akkor NB III-ba tartozó Szentendre csapatában. Az edző családlátogatást tett Fenyőéknél, próbálta meggyőzni a szülőket, fényes sportpályafutás előtt áll gyermekük. Fenyő László úgy döntött – két országos hangszeres győzelemmel a háta mögött – hogy a labdapuffogtatás helyett a cselló bársonyos hangját választja.Gordonkázni édesanyjánál kezdett, majd Budapesten kilenc évig Mező Lászlónál tanult. Azután egy izraeli fesztiválon David Geringas meghallotta játszani, s nyomban meghívta Fenyő Lászlót a lübecki zeneművészeti főiskolára. 1997-ben diplomázott. Geringas litván származású művész, Rosztropovics növendékeként az orosz gordonkaiskolán nevelkedett. – A művek zenei megközelítése, ez az az erősség, amely az orosz iskolát megkülönbözteti a többitől – véli a művész.Amikor tizekilenc évesen kikerült Lübeckbe, nem érte be a stúdiumokkal. Vonósnégyest szervezett, hogy az otthonról kapott anyagi támogatást kiegészítse. Játszottak esküvőn, temetésen. De ennél biztosabb jövedelemre is szüksége volt: elment egy évre a hamburgi Rádiózenekarhoz tuttistának. Majd a Marlban működő, 1957-ben Doráti Antal által alapított Philharmonia Hungarica zenekar szólócsellistát keresett – és meg is találta Fenyő László személyében.– Ez év januárjáig megvolt az állásom – folytatja eddigi pályafutásának eseményeit sorolva. – Közben haza-haza látogattam egy-egy koncertre. Első lettem a Magyar Rádió csellóversenyén. (A másik győztes Mérei Tamás volt.) A Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara meghívott szólóművésznek mindjárt ezután, de nem mondhattam igent, a Philharmonia Hungaricával rengeteget koncerteztünk. Végül két éve mégis vállaltam egy negyed állást – ez furán hangzik, de így van, évente tíz koncerttel jár, és én boldogan jövök, hogy Vásáry Tamás zongoraművész-karmesterrel és a zenekarral felléphessek.Miután a Philharmonia Hungaricától a német állam megvonta a támogatást, március elsejétől meg is szűnt. Fenyő László már januárban állás után nézett. A Frankfurti Rádió hat éve nem talált megfelelő szólógordonkást – idén januárban igen, s az nem lehetett más...– Most próbaéven vagyok, de azt csicsergik a madarak, hogy maradhatok tovább. A légkör kiváló, semmi vaskalaposság, mégis zeneorientált, igényes, és profi munka jellemző a frankfurtiakra – meséli. – Kapcsolatom a hazai zenei élettel kiegyensúlyozottnak mondható, tavaly hívott a Rádió-, a Matáv-, a Dohnányi-, a MÁV-zenekar. Itthon mindig nagy élmény játszani – más a közönség, mint Németországban. Ott hozzátartozik a társasági élethez, hogy az emberek koncertre járnak. A magyar közönség elé azért jó kiülni, mert látom az arcokon, hogy élvezik a zenét. A mi koncertlátogatóink nem egymásért–, hanem az előadásért jönnek – s ez az, ami egy művészt a leginkább inspirál.