Animációs „ének” a csodaszarvasról

Húsz éve nem volt filmje moziban. Negyvenévesen ő volt a „császár” a magyar animációs filmek birodalmában. Hatvanesztendősen, szinte megszámlálhatatlan Gusztáv-epizód, magyar népme-se-feldolgozás, a János vitéz és a Fehérlófia rendezőjeként, a megmaradásáért küzdő, egykor nagy hírű Pannónia Stúdió vezetőjeként örül, ha tető alá tudja hozni rég megálmodott-megkezdett műveit.

Az ember tragédiája animációs feldolgozását mindenekelőtt. (A Biblia „animálásáról” – úgy tűnik – végleg lemondott, pedig milyen ígéretes „előképeket” mutatott be országnak-világnak belőle! Sokan fölfigyeltek rájuk, és nem is csak idehaza. Azóta – a Jankovics Marcell-féle előképeknek a hatására vagy másért? – ki tudja, gazdagabb nációk filmesei el is készítették a maguk animációs Ó- és Újszövetségét. Más kérdés, hogy Jankovics Marcell-i mércékkel egyik sem mérhető.) A csodaszarvas-történeteket feldolgozó, nyolcvanperces munkája azonban, amelyhez a zenét Szörényi Levente írta (s ő az ötlet gazdája is, 1995-ben ő kereste meg Jankovics Marcellt: jó volna animációs film formájában elmondani a millenniumi sokadalomnak, honnan jöttünk, miből lettünk mi, magyarok) befejezése felé tart. A Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma, a „megrendelő” szándéka szerint ezzel a filmmel nyitják meg Budapesten december 15-én a felújított Uránia mozit. A filmforgalmazók pedig karácsonyi ajándéknak szánják – minden magyar család számára.
A gyermek lelkét és eszét mind a mai napig egyénisége tán legfontosabb részeként őriző író és rendező, Jankovics Marcell a hatéves korától fogva magával cipelt információk és impressziók alapján (is) dolgozott. Hatéves kortól ajánlja a mai gyermekeknek animációs „énekét” a csodaszarvasról. Az általános és középiskolásoknak, a tanulóifjúságnak. (De szíve mélyén a felnőtteknek is.)
Az ismeretlen ősmúlt, amelyről csak találgathatunk, sehonnan nem bányászható elő, csak a finnugor népek mondavilágából – mondja, miután a vágóasztalon részleteket mutatott be művéből a hírlapírónak. E részletek alapján is nyilvánvaló, hogy több olyan „merészséget” is elkövetett a szerző, amit tudósként nem engedhetett volna meg magának, de művészként igen. Ha Anonymus megtehette, hogy a saját kedve szerint mesélje el a magyarság őstörténetét, ő még inkább megteheti, hajtogatja, mert mostanság sokkal több régészeti és néprajzi adat van birtokunkban, mint amennyi a királyi krónikásnak lehetett, és ezen információs gazdagság birtokában sokkal, de sokkal összetettebbnek tűnik a honfoglalás előtti, mondák ködébe vesző históriánk, mint azt racionális elmével valaha is sejteni lehetett. És, ahol az egymással összefüggő s össze nem függő jelenségek halmaza megtorpanásra készteti a rációt, ott szabadabban szárnyalhat a művészi fantázia. Mindent szeretne e film közreadni, ami csak a csodaszarvasról a rokon népek hiedelemvilágából összegyűjthető – a helyreállítandó nemzeti büszkeség, méltóság érdekében is. (Az utóbbi években – meséli – valahányszor azzal fordultak hozzám, hogy a magyarság emblematikus állatát tervezzem meg, mindig pulikutyára gondoltak. Szeretem a pulit, de ha a nemzet a pulikutyát tekinti totemállatának, tudata igen alacsony szinten „csahol”.)
A szarvas minden: a teremtés totemisztikus szimbóluma, a magyarságot a Kárpát-medencébe, Nyugatra vezető csoda, amelynek a „feladatkörét” időnként átveszi a szarvasnak öltöztetett ló (Álmos ideje ez). Még később: keresztény jelkép, az agancsai között felsejlő Jézus-arccal. (Géza fejedelem uralkodásának éveit idézi meg általa a rendező, Gézáét, akit a történelmi Magyarország középpontjának tekintett Szarvasról, a Tiszántúlról szarvas vezet át a Dunántúlra, hogy ott Esztergom városát megalapítsa.) A hatezer évet felölelő film az őstörténeti leletektől, a jégkorszak „mamutos” világától indul, és – bejárva a neolitikum, a bronzkor idejét – Géza fejedelem koráig tart. Négy, stílusában látványosan elkülönülő részből (énekből?) áll, a Pannónia Filmstúdió munkatársainak a kezét az a szabadság vezérelte, amelyet a rekonstruálandó világok érdekében az eklekticizmus engedélyezett a számukra. A harmadik rész a legemelkedettebb stílusú, a magyarok hazatalálását elbeszélő epizód, amelyhez a grafikai támpontokat a Kaszpi-tengertől Keletre található, VIII. századi palotamaradvány freskói adták. A magyarokkal több korszakban is kapcsolatot tartó szogdok alkotásai ezek a büszke vitézeket ábrázoló, monumentális falfestmények, amelyek láttán az az érzése az embernek, hogy ugyanazt az életérzést jelenítik meg, mint amilyen az e tájon, e korban élő népekhez rokoni szálakkal is kötődő, jogos elégedettséggel eltelt honfoglaló eleink életérzése volt. Ezeken a képsorokon is feltűnő, a korábbiakon, a „pálcikaemberekkel” megjelenített, jégkorszaki első éneken még inkább, hogy Jankovics Marcell minden tekintetben szakítani kívánt azzal a XIX. századi őstörténetképpel, amelyet az 1896-os – ő úgy mondja: felszínes és vásári – millenniumi ünnepségsorozat égetett bele a magyarság tudatába. Nem a Feszty-körkép stílusában és hangulatában kívánt alkotni, hanem éppen a saját „külön véleményét” óhajtotta közreadni a magyarok őstörténetéről, honfoglalásáról, valamint a honfoglalást megelőző és követő időkről, különös tekintettel arra a hatalmas, erős befogadókészségre, amely a különböző kultúráknak, felfogásoknak és csoportoknak önkörében „szállást” adó magyarságra oly jellemző volt. A magyarok eredetét vagy-vagy alapon hirdető, egymással fenekedő tudományos nézetekkel szemben a csodaszarvasfilm – mondja a rendező – az is-is gazdag sokszínűségét népszerűsíti, a szkíta, a finnugor, a török (valamint a szláv) kötődések képi s nyelvi bizonyítékait adva. Igen, a nyelvi bizonyítékokra is gondja volt az eredetmítoszok készséges oknyomozójának, Jankovics Marcellnek, aki külön-külön csoportosítva a finn, az iráni, a török, a szláv és latin jövevényszavakkal írta meg az adott korra jellemző szabad verses kísérőszövegeit.
Akik 1999 kezdete óta a csodaszarvasfilmen dolgoznak, egy hajdan világhírű művészeti ág évtizede sótlan, de tisztességes jövedelmet biztosító bérmunkán tengődő kiválóságai, boldog szomorúsággal terelgetik e művet a befejezés felé. Boldogok, mert megint a mi történetünket animálhatják. (Any-nyi fontos, millenniumi animációs sorozatra mondtak nemet a pénzelosztó hivatalok! Nem készülhetett el a magyar szenteket bemutató sorozat, sem az Árpád-házi királyainkról szóló, pedig a pénz kivételével megvolt hozzá minden: a tervek, az alkotók, a műhely... Hiába, nagy úr a nincs, még ünnepi esztendők idején is.) És szomorúak, mert bizonytalannak tartják intézményük, a Pannónia Filmstúdió, művészetük és szakmájuk jövőjét. Mindig is a filmes világ peremvidékén érezték magukat, a játékfilmesek soha nem vallották maguk közé tartozónak az animációs film legjelesebb alakjait sem – mondja Jankovics Marcell. Amióta pedig a filmesek és a kulturális kormányzat harcaiból kimaradtak, helyzetük végképp ellehetetlenült. Miközben a filmszakma, ha anyagi támogatásuk szóba kerül, kitartóan ismételgeti: az animációs filmművészet eltartja magát, a rajzfilmesek, bábfilmesek mást nem tehetnek, csöndesen ingatják a fejüket: nem tartja el magát (csak bérmunkából, ha van). Hogy a nemzeti filmgyártást szolgálja – mondja Jankovics Marcell –, ahhoz jó lenne, ha az egyik animációs filmstúdiót (a Pannóniát vagy mást, neki voltaképpen mindegy) fölvennék a nemzeti kulturális alapintézmények sorába. (A Pannónia pillanatnyilag állami intézménynek tekintendő, de működését központi pénzekkel nem támogatják.) Ha nem kap e műfaj központi segítséget, olyan lesz a magyar rajzfilmművészet is, amilyen a legtöbb kis országé: aprócska stúdiókban gyártják a maguk jelentéktelen filmecskéit. Csakhogy ezeknél a nációknál, osztrákoknál, svájciaknál, finneknél soha nem volt olyan sikeres az animációs filmművészet, mint hazánkban, a színvonalkülönbség múlt és jelen produkciói között nem is olyan látványos tehát, mint idehaza. Ahol ma már arra sincs pénz, hogy a régi, világhírű munkákat megfelelő módon archiválják, óvják, digitalizálják.