Az örökkévaló Varázsfuvola

-ZENEI JEGYZETEK- Elég szokatlan, hogy szimfonikus testület koncertszerű opera-előadással kezdje a szezont, de a MÁV-zenekart, amely valaha állandó közreműködője volt a Gördülő Operának, tradicionális vonzalom köti a zenedrámák világához.

Ennek köszönhető többek között a századvég egyik szenzációjaként elkönyvelt produkciójuk is, a remekbe sikerült Le Villi-bemutató – Puccini nálunk sosem játszott első operáját Tündérbosszú címmel vitte közönség elé a zenekar és vezető karmestere, Gál Tamás –, továbbá a közelmúltban már rendszeressé vált felkérés világsztárok: a három tenor, illetve Kiri Te Kanawa „szuperkoncertjeinek” kísérésére földünk különböző tájain. Az idei ősz nyitányaként előadott Varázsfuvola műsorra tűzéséhez tehát a MÁV Szimfonikusok esetében egyáltalán nem kellett külön indok, ám ezúttal az is adva volt: Gál Tamás – az Operaház új főzeneigazgatójának meghívására – hamarosan (október 27-én délelőtt és este) Mozart utolsó daljátékával debütál az Erkel Színházban, éspedig ugyanannak a fiatal szólistagárdának az élén, amelyet most a Zeneakadémia pódiumán vezényelt. (Bevallom, jómagam régóta vártam erre az alkalomra, mert a dirigens személyiségjegyei – drámai alkat, lobogó temperamentum, érzelmi kitárulkozás – a született operaművész körvonalait sejtetik. És annak is örülök, hogy a pályakezdő tehetségekben, akik Gál irányításával a Varázsfuvola főszerepeit múlt csütörtökön a Zeneakadémián énekelték, és majd a színpadon is alakítják, az Opera Stúdió nemrég bemutatott tagjaira ismertem. Bárcsak napi gyakorlattá válna házunk táján a művészfoglalkoztatás ilyen mozgékony és enynyire szakszerű stratégiája…)
Talán sorsszerű, hogy a zseniális partitúra kis híján napra pontosan a bécsi premier 210. évfordulóján szólalt meg a MÁV Szimfonikusok gondosan kidolgozott, csiszolt tolmácsolásában, amit ünnepivé avatott a remekműre való rácsodálkozás frissessége, őszinte hitele. Üdítő volt számos operai repertoár-előadás bágyadt rutinja helyett ezt a nem minden ízében tökéletes, de – vegytiszta hangzás és steril perfekció helyett – feltétlen odaadással a mozarti igazság érvényesítésére koncentráló játékot élvezni.
Az est legemelkedettebb pillanataiban, amikor a tűz-víz próbatét csodálatos fuvolaszólója (Oross Veronika) és a bársonypuhasággal szívdobbanásokat imitáló timpani (Láng Zénó) könnyeket csalt az ember szemébe, a teremben ülők közös élményévé vált az angol esztéta felismerése, miszerint „a Varázsfuvola születésénél, miként az Időénél is, az Örökkévalóság volt a bába” (Spike Hughes). Gál Tamás műértelmezését néhány tempóválasztástól eltekintve (nyitány, bosszúária) meggyőzőnek és elmélyültnek találtam; interpretációjában a feszültség megteremtése és fenntartása éppoly lényeges hatáselem, mint a fiatal énekesek hibáit észrevétlenül korrigáló tapintat s az intenciók világossága.
A közreműködők sorából azok a művészek, akik régi szereplői az operaházi Varázsfuvolának, bizonyára megértéssel fogadják, hogy most csak a mezőny új reménységeiről szólok. Elöljáróban leszögezhetem, hogy a szereposztás jó csillagzat alatt született, mert mindenki saját hangfajának megfelelő szólamot énekel, ami alapfeltétele a produkció sikeres karrierjének. A legharmonikusabb teljesítményt Herczenik Anna nyújtotta mint tüneményes Papagena, és kis terjedelmű, ám kényes szólamában Kiss Péter fiatal papja. A főszerepekben három vonzó színpadi jelenség mutatkozott be, sokat ígérő talentumával máris felvillanyozva a közönséget, de a rájuk osztott hatalmas feladattal még csak félig voltak készen. Palerdi András gyönyörű hangja különleges csengéssel szól, ami egészen ritka a basszus-fachban; a legmélyebb régiókban persze még erősödnie kell, de hát Vaszy Viktor annak idején Gregort is arra tanította, hogy egy basszus igazi pályája negyven év felett indul. A máris megkapó aurával rendelkező Kővári Eszter Sára felső hangtartománya kiválóan bírja az Éj királynőjének virtuóz magasságait, középfekvése azonban további tréningre szorul, hogy disztonációs szeplői nyomtalanul eltűnjenek. Pamina átszellemült portréjával Wierdl Eszter szárnyaló szopránja megigéz és lebilincsel, a színpadi praxis pedig meghozza majd azt a tartalmi többletet is, amivel az alakítás még adósunk. A Három hölgy impozáns együttesében Ardó Mária és Meláth Andrea egyenrangú partnere volt a színpadra termett, muzikális Gál Erika; a három fiú bűbájos tercettjeit sajnos nem gyermekek énekelték, így bármilyen korrekt előadásban szólaltak is meg, illúziókeltésre alkalmatlanok voltak. Viszont elismerés illeti a MÁV Szimfonikusok koncertjein megszokott színvonalas ismeretterjesztés kivitelezésében remeklő fiatal színészt, a kristálytisztán artikuláló Vincze Gábor Pétert. Az opera világszép kórustételeit a Budapesti Akadémiai Kórustársaságtól hallottuk (karigazgató: Hollerung Gábor).