Lényeges tartománya az írói érdekvédelemnek a tehetséggondozás. Tavaly a sárvári Tinódi gimnáziummal és a polgármesteri hivatallal közösen hirdettünk irodalmi pályázatot és találkozót a Kárpát-medence magyar középiskolásai számára. Kis híján ötszázötven gyerek küldte el verseit, szépprózai írásait és tanulmányait. Hasonlóan sikeresnek bizonyult a Jósika Miklósról elnevezett irodalmi pályázat, amelyet a kolozsvári Jósika Miklós Irodalmi Társaság segítségével valósítottunk meg. A jövőben – tekintettel az olvasás évére – az eddigieknél is fokozottabban szeretnénk közkedveltté tenni e pályázatokat határon innen és túl. Közgyűlésünkön azonban nem csak a múltba tekintünk. Tanácskozásunk legfontosabb programja: segélykérést továbbítunk a művelődési kormányzatnak: mentse meg az írói munkahelyeket. Az irodalmi folyóiratok és az irodalmi művekre profilírozott könyvkiadók létezése számunkra kenyérkérdés, hiszen az írók csak így tudnak irodalmi tevékenység révén jövedelemhez jutni. Sajnos egy-egy író is terjeszti – szóban és írásban – azt a téves információt, hogy milliószámra alakulnak új irodalmi folyóiratok, és hogy ez mennyire egészségtelen állapot. Az igazság ezzel szemben az, hogy bár gombamód szaporodnak a különböző lapok, ám kifejezetten szépirodalmi, azaz verset, prózát, drámát, kritikát, tanulmányt közlő folyóiratból öszszesen alig harminc létezik. Ez kitűnik abból a felmérésből, melynek végeredményét évente tesszük közzé a Magyar Irodalom Évkönyvében. Ezeknek több mint a fele nem havilap, hanem csak periodika, azaz kéthavonta, negyed-, sőt félévente jelennek meg. Az orgánumok és kiadóik az eladás elégtelensége miatt rettentő nagy nehézségekkel küszködnek. Így a honoráriumok is nevetségesek, megálltak a hetvenes évek szintjén. A szakfolyóiratok életben maradása kulcskérdés, hiszen a szakma és az olvasó általuk tudja nyomon követni, hogy az irodalom boszorkánykonyháiban mi készül, milyen művek születnek. A kritikai megmérettetésnek is a folyóirat a kizárólagos fóruma, hiszen a napi- és a hetilapok ma már alig közölnek irodalomkritikát, verset és prózát pedig már egyáltalán nem.
Kérdésünkre, mi a helyzet a könyvkiadókkal és a terjesztéssel, Mezey Katalin a követke-zőket válaszolta:
– A szépirodalmi könyvkiadók munkája talán még a folyóiratokénál is fontosabb, hiszen nélkülük megszakadna az irodalomnak mint alkotó művészetnek a folyamatossága. Ám az irodalmi élet e megtartóerőt jelentő intézményei már-már agonizálnak. A könyvkiadást támogató alapítványoknál ma ugyanolyan összegeket lehet elnyerni egy-egy kötet támogatására, mint 1990-ben. A Nemzeti Kulturális Alapprogram könyves szakkollégiuma kétszáztól ötszáz-, a Magyar Könyv Alapítvány pedig kétszáztól háromszázezer forintig terjedő összeget tud adni egy-egy könyv támogatására, így a megje- lenés éveket késlekedik. A szerzői honorárium egy-egy kiadónál olykor teljesen elmarad, vagy tiszteletpéldányok formájában kerül az alkotók kezébe. Harmadik kínzó gondunk, hogy a szépirodalmi könyvek kereskedelmi forgalmazása már-már elégtelen. Az egyre szaporodó könyvesboltokban – tisztelet a kivételeknek – a kereskedők legszívesebben egyetlen szépirodalmi alkotást sem vennének át. Azt állítják, kiváltképp a versekről, hogy nincs rájuk kereslet. A kör bezárul, hiszen a kis irodalmi kiadók nem tudják eladni a könyveiket, mert a boltok alig vesznek át néhány példányt, a fiatalok műveiből pedig olykor egyet sem. S komoly állami támogatás híján ez előbb-utóbb visszahat a kis irodalmi kiadókra. Magyarán: megszűnnek. S ha már csak azoknak az íróknak a művei jelennek meg, akik a nevüket ismertté tették, akkor gyakorlatilag nincs jövője a szépirodalomnak. Volna az Írók Szakszervezetének egy konkrét javaslata. Az állam bevétele az áfából tizenhétmilliárdnyi, ám ebből mindeddig csak két-háromszáz millió forint kerül vissza az alapítványokhoz. Nem kaphatna ebből többet az irodalom?
origo.hu
Kubatov Gábor is elbúcsúztatta a mandátumát elvesztő Fekete-Győr Andrást
