A mű elődje 1983-ban jelent meg, azóta is az egyetemi felvételi vizsga kötelező olvasmánya, könyvesboltokban, antikváriumokban azonban ma már szinte beszerezhetetlen, akár a korábbi nagy öszszefoglaló. Annak két, Fülep Lajos által szerkesztett A magyarországi művészet története című kötete Bercsényi Dezső (1956), illetve Zádor Anna (1960) munkájaként látott először napvilágot, majd 1974-ig egyesített szöveggel jelent meg újra további kiadásokban. Azután egy nagyszabású magyar művészettörténeti sorozat is útjára indult, a nyolckötetesre tervezett sorozatból azonban 1981 és 1987 között csak három szöveg- és az azt kísérő két kötetből álló rész jelent meg. Mindezek együttesen, továbbá az, hogy a 80-as, 90-es évek kutatásai számos területen módosították a magyar, illetve magyarországi művészet történetéről alkotott képet, indokolták, hogy az adott részterületek legjobb szakemberei újabb áttekintésre vállalkozzanak. Így született meg Galavics Géza, Marosi Ernő, Mikó Árpád és Wehli Tünde tollából az újabb összefoglaló.
A Magyar Nemzeti Galériában a hét végén mindjárt „pótlással” mutatták be a könyvet a szerzők és a kiadó szakemberei jelenlétében. A Magyar Tudományos Akadémia Művészettörténeti Kutatóintézete által kezdeményezett munka ugyanis mintegy fél évszázaddal ezelőtt, Fülep Lajos 1951-es akadémiai székfoglalója idején kikristályosodott elveknek megfelelően Magyarországi művészet a kezdetektől 1800 címmel írta meg kéziratát, a címet a szerzők hozzájárulása nélkül változtatta meg a kiadó Magyar művészet a kezdetektől 1800-ig címre. A könyv bemutatóján kisebb szakmai eszmecsere is kibontakozott a fogalmak értelmezése körül, ami azért is indokolt, mert a nemzetállamok kialakulása előtti időszakban általános gyakorlat volt a mesterek folyamatos helyváltoztatása, anélkül, hogy az adott országban letelepedtek vagy hosszú ideig tartózkodtak volna. Nagy Lajos király udvarában francia, Mátyáséban itáliai mesterek virágoztatták föl a kultúrát és művészetet – igaz, ez ma valóban a magyarországi kulturális-művészeti örökség nagy együtteséhez tartozik.
De súlyosabb tudományos problémákról is szó esett a könyvbemutatón. Wehli Tünde, a honfoglalástól az 1241-ig tartó korszak szerzője szerint például „semmit nem tudunk a román korról”, az utóbbi húsz év kutatásai alapján olyan emlékanyag került elő, amely alapjában módosítja a korszak szobrászatáról, építészetéről kialakítható képünket. Marosi Ernő, a gótika korszakát bemutató szakember szerint hasonló a helyzet a XIV. századdal is, hiszen néhány lelet felbukkanása, illetve azonosítása következtében erőteljesen megnőtt Visegrád művészeti, építészeti fontossága Budáéval szemben. A harmadik nagy egység, a reneszánsz időszakát feldolgozó Mikó Árpád is jelentős kutatási eredményekről számolt be, különösen a késő reneszánsz időszakával kapcsolatban. A barokk majd kétszáz évéről szólva Galavics Géza a külföldi szakemberek kutatási eredményeit emelte ki, például az osztrák kutatók Donner és köre művészetével kapcsolatos erdményeit, vagy a XVII. századi építészet osztrák–cseh kutatására, vagy a szlovákia barokk művészetét feldolgozó önálló kötetre. Szerzőtársaihoz hasonlóan – „bedolgozta” ezeket az eredményeket áttekintésébe, ugyanakkor nyilvánvalóvá vált, hogy a barokk bezárására korábban használt 1780-as időpontot egészen 1800-ig ki kell tolnia, s mintegy különböző törekvések, filozófiai, művészeti irányok együttélését feltételezve kell leírnia a korszakot. Ennek a hosszabb együttélésnek jó példája a kertművészet, amely az utóbbi időszakban került a figyelem középpontjába, s amelynek eredményeit a szerző lépésről lépésre ismerteti a barokk összefoglalásakor. 1800, a két korszakot elválasztó időszak a művész és a természet új kapcsolatát, a klasszicista és a romantika elemeinek a barokkal való társulását jelzi, mintegy előlegezve a következő időszak történéseit. Arról a kiadó 2002-ben megjelenő Magyar művészet II. című könyvének öt szerzője, Beke László, Gábor Eszter, Prakfalvy Endre, Sisa József és Szabó Júlia számol majd be.
origo.hu
Órákon belül fehérbe borulhat Budapest
