Néptánccal a közös gyökerekről

A magyar nyelvterület táncait veszi számba az Utolsó leltár, a Kárpát-medence gyűjtéseit a Nagyapáék tánca című előadás, mellyel a Honvéd Táncszínház a MAGYart kulturális évad keretében háromhetes franciaországi turnéra indul. Egy tőről fakad Diószegi László, Román Sándor, Foltin Jolán és Zsuráfszki Zoltán koreográfiája, amely a kelet-közép-európai kulturális egységet jeleníti meg. Amint a rendszerváltozás idején nálunk, most – úgy tűnik – Nyugat-Európában szükséges a Kárpát-medence történeti egységének felmutatása.

– Értelmiségi körökben mindennapos téma volt már a határon túli magyarság és az anyaország elválaszthatatlan egysége, amikor 1989-ben Utolsó leltár címmel színpadra állítottuk a magyar nyelvterület táncait – emlékezik vissza Diószegi László, a darab szerkesztő-koreográfusa. – Úgy éreztük, a köztünk lévő politikai szétszakítottság nem lehet valóság, hiszen történelmünkben, kultúránkban együvé tartozunk. A néptánc magától értetődően vallott közös gyökereinkről. Nagy visszhangot váltott ki az Utolsó leltár, amely hírt adott az elszakított területekről: a szlavóniai szigetmagyarság különleges körtáncairól, a zoboraljai szórványról, Erdélyről, Moldváról. Kárpátaljáról alig néhány filmkocka – az is mind rossz minőségű – maradt ránk még az 1940-es évekből. A következő évtizedekben szinte lehetetlen volt kijutni a Szovjetunió falvaiba, revelációként hatott hát, amikor 1989 elején gyűjtőútra indultunk Kárpátaljára. Az Utolsó leltár címével a XX. századdal eltűnő paraszti kultúrára utalt. A franciaországi turnéra induló darab az utolsó leltárok egyike csak, öszszegzés a Brassói pályaudvar című bemutató is, amelyet a budapesti őszi fesztivál keretében mutattak be a moldvai Baciui-i Fúvósok és a Magyarországon már jól ismert Szászcsávási zenekar – többek között a Zurgó együttes, Zerkula János, a Válaszút Táncegyüttes és az Ordasok közreműködésével – szombat este a Kelenföldi pályaudvaron.
– A brassói pályaudvar a hetvenes évek gyűjtőútjainak különleges helyszíne volt – folytatja Diószegi László. – Váróterme a népzenészek, gyűjtők körében egyaránt fogalom. Brassó, Románia földrajzi középpontja, vasúti csomópont. Megkerülhetetlen. Pályaudvara egykor a soknemzetiségű Románia „néprajzi múzeuma” volt, ahol csatlakozásra várva a mindennapok folklórjával, népviseletbe öltözött, bujkás, tarisznyás emberekkel találkozhattunk.
– A hagyományos színházban a néző nem válik a játék részesévé. A brassói pályaudvar hangulatát a megszokott színházi tér nem adhatta volna vissza. Olyan helyszínt kellett tehát keresni, amelyik a nézőközönséget is bevonja a játékba. A Kelenföldi pályaudvarra esett a választás, amely régi patinás épület, de mert felújítására egyenlőre nincs pénz, omladozik csak. A hagyományos világ hiteles mása. Úgy érzem, a közönség kedvére elnézelődhetett benne a szombati bemutatón. Mert még véletlenül sem az a szándék hajtott bennünket, alkotókat, hogy a romániai pályaudvar szennyét és mocskát a néző elé tárjuk. Így lett a brassói pályaudvar szimbóluma a kopottas, mégis szívet melengető Erdélynek, ahol a hamu alatt a drágakő is megcsillan. Emlékszem, az elesett emberek közé egy alkalommal kaszás népség keveredett. Jellegzetes kalapocskájukról látni lehetett, Máramarosból jöttek, avasiak. Lecuccoltak, előkerült a furulya, és máris szólt a dal… Idilli képeket őrzök a zajos pályaudvar forgatagából.
– Erdély etnikai és kulturális sokszínűsége rohamosan fakul. Nagy kár, ha a „tulajdonos” román állam ezt a sokszínűséget nem őrizni, inkább homogenizálni kívánja, és nem tartja szem előtt, hogy általa gazdagszik maga is. Úgy érzem, nem csupán a határon túl élő magyarság miatt, de az egész erdélyi kultúra védelmében jogosultak vagyunk ezzel az Európában egyedülálló jelenséggel törődni, róla gondolkodni. A Brassói pályaudvar című előadás azt a soknemzetiségű Erdélyt idézi vissza, ahol egymás mellett, egymást kiegészítve voltak jelen magyarok és románok, Segesvárra tartó szászok, hetyke szalmakalapos avasiak, Bukovinába utazó zsidók és huculok. Ott várták csatlakozásukat a gyergyószentmiklósi örmények, egy padon ülve a Csíksomlyóra igyekvő moldvai csángókkal. A Temes megyei sváb asszonyokat jellegzetes főkötőjükről ismerhette föl az utazó, ha el nem vonták figyelmét az állandóan úton lévő cigányok, akik mintha pályaudvarokon élték volna le szertelen életüket. Ezek a még bennünk élő emlékek. Nagy fájdalom, hogy az örmény kultúra nyomai egyre inkább az írott forrásokban bújnak meg. Lassanként eltűnnek az Arad környéki csehek és szlovákok, a szászokhoz hasonlóan Erdélybe települő franciák után pedig már a levéltárakban is hiába kutatunk. Ahogy a források fogynak, a színek szürkülnek, egyre inkább megérinti az embert a nép