Rómeó és Júlia, a természetes

Kettős szereposztásban Budapesten ismét látható Gounod operája, a Rómeó és Júlia. A két bemutatót október 14-én vasárnap és 19-én pénteken tartják az Erkel Színházban. Nagy várakozással tölti el az operalátogatókat az új Rómeó és Júlia, hiszen tizenhárom év múltával állítja színpadra Gulyás Dénes érdemes művész, lírai tenorénekes, aki rendezőként idehaza 1992 óta nem bizonyíthatta tehetségét. Hogy mennyiben változott a felfogása kedves operájáról – erről is beszélgettünk.
– Rendezőként 1988-ban debütált, méghozzá a Rómeó és Júliával. Most ismét színre viszi az operát. Hány rendezése volt a kettő között?
– A Parasztbecsület és a Bajazzók, A köpeny, a Gianni Schicchi, a János vitéz. Szegeden néhány éve felkértek A denevér megrendezésére, belevetettük magunkat a munkába a jelmez- és a díszlettervezővel, majd kiderült, hogy nincs rá elég pénz. Izgalmas, formabontó előadásnak szántuk, szívesen megcsináltam volna. Kútba esett az egész. A mostani Rómeóval kapcsolatban viszont nagy szerencse, hogy megkaptuk a szegedi prózai előadás díszletét, kiválóan működik, jó benne játszani. A zenedrámáról egyébként egészen más a felfogásom, mint évekkel ezelőtt, és az operarendezésről is – általában. Ma már idejétmúlt, poros és unalmas, amikor a tenor kiáll, elénekli a magáét, majd jön a szoprán, átölelik egymást, duett, függöny le, s következik az újabb szín. Shakespeare-t újra olvasva rájöttem: Gounod zenéje lehetőség arra is, hogy úgy történjenek a dolgok, ahogyan Shakespeare megírta. A bál akkor is bál marad, amikor Júlia az áriáját énekli, nem vezetem ki a kórust, azaz a bálozókat. A duett alatt sem, sőt, a Mab-legendás Mercutio jelenet alatt sem, amely a zenekari árok fölött, tulajdonképpen a nézőtéren játszódik. A történet folyamatosságának érzékeltetésére törekedtem mindvégig. Ezáltal mozgalmasabb lett a színpadkép. Apró változtatásokkal is éltem. Az ágyjelenetet például – operában szinte hihetetlen! – megpróbálom ágyjelenetként megjeleníteni. Ízlésesen persze, de hát az a szcéna nem is szólhat másról, mint a szerelmes együttlétről. Arra törekedtem, hogy természetesen mozogjanak a szereplők, úgy, ahogy az életben, normális gesztusokkal. Kérdezem: a reneszánsz korban az ember nem ugyanazzal a mozdulattal simogatott meg egy másik embert? S ha ölni akart, nem úgy döfött, ahogyan a mai gyilkos? Bár egyre általánosabbak a megújító törekvések, még mindig nagyon nehéz az opera műfaját kirángatni a merevségből. Ugyanezt tartom a beszédről. A költői szöveg megállja a helyét, ha nem pátosszal mondják!
– Mennyire voltak „vevők” a művészek Gulyás Dénes újító elképzeléseire?
– Magam is meglepődtem, hogy az idősebb generáció milyen fogékonyan viseltetett az elgondolásom iránt, s inkább egy-két fiatalabb kollégánál tapasztaltam gátlásokat, de az is meglehet, hogy náluk a szándék, vagy érzékenység hiányzott.
– Nem gondol nosztalgiával Rómeóra, legkedvesebb szerepei egyikére?
– Nem. Beérem a szemléltető énekléssel. Sok éven át játszottam Rómeót Pesten, Zürichben, New Yorkban. Ma is el tudnám énekelni. Ám 48 évesen ránézek egy fiatalra, s azt mondom: igen, ő Rómeó. A színpad világa – illúzió. Ha magamra gondolok, akkor az jut eszembe, amire mostanában készülök: a Bajazzókban Canio. Vagy Peter Grimes, Pinkerton, akiket ismét játszom és énekelek.