A süllyedés metafizikája

Végh Attila a magyar irodalom középnemzedékének markáns arculatú költő-esszéistája. A szónak tágabb értelmében ahhoz a tradicionalista vonulathoz tartozik, amelyet esszében Hamvas Béla és Várkonyi Nándor, költészetben Kondor Béla és a tiszta, erős képeket teremtő erdélyi mesterek, Áprily Lajos, Jékely Zoltán és Dsida Jenő képviselnek. Sikerült egy olyan művészekből és gondolkodókból álló társaságot alapítania, amelynek tagjai a hagyomány immunrendszerének megújításán fáradoznak. Ez a szellemiség sugárzik Végh Attila napokban megjelenő új vers- és esszékötetéből is.

Új kötetei életteliek, vagy ezoterikusak lesznek inkább?
– Tisztáznunk kellene, mit nevezünk ezoterikusnak, mit nevezünk élettelinek. Abban az értelemben életteli lesz, hogy szeretem a plasztikus képeket, az olyan erős metaforikus környezetet, amelyből elindulva ki tudjuk nőni magunkat valamiféle mélyebb jelentések felé, vagy transzcendens tartományokba. Nem is biztos, hogy szeretném magamat fogalmakkal körülhatárolni, vagy hogy bármiféle irodalomtörténeti besorolásnak szükségét érezném. Verseskönyvemnek az lesz a címe, hogy Óda a nemléthez. Ez egyrészt az én számomra egy olyasfajta közeledést jelez a vallásos egzisztencialista filozófiához is, melynek vannak kapcsolódási pontjai Heideggerrel. Annak a gondolkodásmódnak, ami az életfilozófiából indul ki és Heideggernél bomlik ki ontológiává. A másik alaphang egy leginkább Hamvas Bélára emlékeztető misztikus jelleg. Ez a két szellemtörténeti irány számomra alapvetően fontos. Ám nem hiszem, hogy az általam eddig elmondottaknak a versekben közvetlenül elő kellene jönni.
– Versekről beszéltünk, ám valójában az esszéit jellemeztük.
– Valóban. Megjelenő esszékötetem címe A süllyedés metafizikája, amelyben sokkal inkább vállalom közvetlenül is mindkét vonalat. És társul hozzá nyomban egy harmadik is, a görög világ. Írásaimban ókori vonatkoztatási és érintkezési pontok is támadnak. És nemcsak vonatkoztatási pontok, hiszen írtam olyan esszéket is, melyekben például Ovidius Átváltozásokjából indulunk ki és Heideggert, Evolát érintve görög mederben jutunk egy az újabbkori tradicionalizmus vizeihez. Ebben az értelemben borzasztóan fontos számomra a hagyomány.
– Ápolására társaságot is szervezett, amelynek neve…
– Immun Csoport. Ezt a társaságot valóban a tradíció iránti vonzódás köti össze. Mindőnket az izgat legjobban, hogyan lehet a hagyományhoz organikusan közeledni. Úgy, hogy megmerüljünk benne, de ne ragadjunk meg a hagyományőrzés szintjén. Manapság kevesen törekszenek ilyesmire. Nem is tudok olyan társaságot, amelynek neve lenne, hasonló ízlésvilág nyomán szerveződne és képes lenne tartósan úgy létezni, mint ahogy a századfordulón megalakult irodalmi, művészeti társulások. Mert szó se róla, nem ritkán hallunk, néha olvasunk is alakuló művésztársaságokról, amelyeknek rendszerint első és utolsó összejövetelük az alakuló ülés. Mi fél éve tartunk rendszeres összejöveteleket. A csoport tagjai Prágai Tamás, Zsávolya Zoltán, Rózsássy Barbara, Barna T. Attila írók-költők, Fodor Miklós filozófus és népzenész, Balázs Sándor művészeti író, kritikus, Csillag István irodalomtörténész és esztéta. Mint baráti társulás, korábban is léteztünk és azóta is tágul a kör. Kapcsolatot teremtettünk Szegeddel, Szalma Natália révén, aki keresztény egzisztencialistákat tanít az egyetemen, Karsai Gáborrral és társaságával, akik Kétely címmel indítanak lapot januártól és alakítottak egy Cogito nevű egyesületet. Nem titkolom, az Immun Csoport amőbaszerűen szeretné a hasonló érdeklődésűeket megkörnyékezni és magába olvasztani.