A szabadság tétovasága

Bunuel vérfagyasztón groteszk szürrealizmusa, Saura katalán-komor allegorikus romantikája, Almodóvar tragikusan költői temperamentuma korszakot teremtett a spanyol filmművészetben. S miközben él és virágzik az ő művészetük is, teret kérnek az ifjabb nemzedékek. Új spanyol neveket kell megtanulnunk, s ebben a leckében segítségünkre siet a kör-úti Örökmozgó Filmmúzeumban megrendezett spanyol filmhét. Az Örökmozgó Filmmúzeum két vendége, José Sancho színész és Rodolfo Montero producer. A fesztiválnyitó Vágy az indiánlét után című Alfonso Ungria-film bemutatója előtt a két vendég a megújult spanyol filmművészet tendenciáiról beszélt.
José Sancho szerint a mostani filmszemlén szereplő rendezők nemcsak a politikumtól, hanem a mai spanyol valóságtól is elrugaszkodtak. Ők már nemcsak az igazságot akarják megmutatni műveikben, hanem azt is, hogyan látják a világot ők, a maguk kamerájukkal. Saját, szubjektív élményeikből indulnak ki, s tudatosan igyekeznek elrugaszkodni mestereiktől, hiszen valamilyen szinten mind Bunuel, Saura, Almodóvar tanítványai. De mintha az utóbbiak, kiváltképpen az átmeneti nemzedéket képviselő Almodóvar is alkalmazkodnának a jelenkor igényeihez.
Rodolfo Montero producer megjegyzi, hogy a globalizációnak számos pozitív oldala van. Tagadhatatlan ugyanis, hogy nemcsak a nagymesterek fordultak el a közönségtől, hanem a nézők is elfordultak tőlük. Az új irányzat képviselői ezért tudatosan törekszenek arra, hogy visszahódítsák a közönséget. Hogy a siker és a világ is mennyire kétarcú, azt szimbolizálhatja Carlos Saura 1978-as cannes-i Arany Pálmájának szomorú históriája. Éppen diáklázadás volt Párizsban, amely átterjedt a fesztiválvárosra is, és az egyetemisták abban a pillanatban rontottak be a fesztiválközpontba randalírozni, amikor a mester átvette a nagydíjat.
– Akár a diktatúra jelképét is láthatták benne, hiszen a nagymesterek a Franco-korszakban kezdték el pályájukat – fűzi ehhez José Sancho. – A diktatúra a nagyok nemzedékét – úgymond – képes beszédre, költői parabolizálásra késztette. Ám az élő klasszikusok bizonyos mértékben hitelesítették is a rendszert, amely íme, ha metaforikus köntösben is, de elviselte a legkeményebb bírálatot is. A mai ifjabb nemzedékek jóval szélesebb tematikai skálán mozognak, ám ez a polifónia nyilvánvalóan felhígulást eredményez. A világ furcsaságához tartozik az is, hogy a diktatúrában évente jóval kevesebb film készült, mint mostanság. Akkor általában úgy tizenkettő, ma éppen a tízszerese, évente százhúsz alkotás kerül a spanyol közönség elé. Mivel a cenzúra esztétikai értelemben is szelektált, az akkori tizenkettes keretbe jóval kevesebb gyönge alkotás fért bele, mint a jelenlegi százhúszba. Tény, hogy a spanyol filmművészet új nemzedéke kezd világszerte ismertté válni. Mind a témáik, mind az eszközeik sokszínűek, s ez a nagyokéhoz képest nézhetőbb, fogyaszthatóbb alkotásokat eredményez. A két generáció közötti különbséget híven példázza a Vágy az indiánlét után című film. Benne egy idősebb és egy fiatal férfi együtt keresi a szabad élet lehetőségeit, úgy, mint az indiánok, a világ legszabadabb emberei. Az idősebb férfi, a klasszikus hőstípus pontosan megfogalmazza a vágyait. A fiatalember, a szabadság korának szülötte már nem tudja, mit is akar igazán. A régi nemzedék célja, hogy meggyőzze valamiről a többieket, az új pedig azért küszködik, hogy saját magát győzze meg valamiről. Bizony, a szabadság olykor tétovává tesz minket.