Nyolcvannégyben jelent meg az első lemezünk, a Folk and roll. A legutóbbi, a Tiltott dalok, tiltott hangszereken szinte még tegnap. Ez utóbbi a hatvanadik lemezalbumunk. A Kormorán születésének első percétől kezdve nemcsak együttes, hanem változatosságra törekvő alkotóműhely. Palettáján szerepel számtalan megzenésített magyar költemény, karácsonyi ének és verslemez, szerelmes és popösszeállítás, színpadi művek, egész estét betöltő rockoperák, mint az Elektra mindörökké, a Zúgjatok harangok, a Megfeszített, és a filmzenék, a Julianus, a Honfoglalás, a Sacra Corona dalai. A Titkos szeretőket ráadásul magam rendeztem, írtam.
– Kilenc muzsikus, akik magyarul beszélnek, Magyarországon élnek, s magyarul szeretnék magukat kifejezni. Nem akarnak mellébeszélni. Hogyan kezdődött?
– Huszonöt évvel ezelőtt a 25. Színház kicsiny színpadán kezdte pályafutását a Kormorán együttes öt alapító tagja. Ott találkoztam Papadimitriu Grigorisszal. Első törekvésünk a költészet és népzene összepárosítása volt, meglehetősen vad balkáni és magyar folklórt ötvöztünk. Mintegy kétévi kamarakoncertezés után ráébredtünk, hogy túl kell lépnünk az akusztikus zenén, s ránk talált egy egészen másfajta stílus, amit akkor folk-rocknak hívtak. A hetvenes évek közepén, miután az Illés abbahagyta, a Fonográf pedig más irányba indult, a népzene a Kormorán révén jelent meg a rock színpadán, ami meglehetősen furcsa helyzetet eredményezett. Egy ideig sehová sem tartoztunk, mert a táncház- mozgalom túl vadnak, a rock pedig túlontúl népiesnek tartott bennünket. Aztán ránk talált egy nyugat-európai menedzsment, s ettől kezdve kitágult számunkra a világ.
– A puszta tényeknél fontosabb, hogy az említett fordulat erős elhatározást szült.
– A nyugati tapasztalatok nyomán találtuk meg a küldetésünket. Ugyanis, bár világsztárok nem lettünk, a saját magyar zenénkkel és egyéni hangunkkal hatalmas sikert arattunk egész Európában. Magyarán: óvnunk, védenünk, őriznünk kell nyelvünket, népzenénket, nemzeti és egyedi sajátosságainkat, hiszen a világ is ezt várja tőlünk. Senki nem kíváncsi arra, hogyan próbáljuk utánozni, teszem azt, a countryt, vagy a flamencót, mi magyarok. Határainkon túl döbbentünk rá, hogy a debreceni, a miskolci, a szegedi, a pécsi, a soproni, az egri, a budapesti egyetemista és főiskolás körökben, otthon, Magyarország bármely táján, igenis vár bennünket a mi igazi közönségünk. A folk-rock zenésznek is Bartók, Kodály, Dohnányi példája adhat egyedüli követendő modellt. Át lehet, sőt, át is kell vennünk elemeket más kultúrákból, ám olyan szintézist kell teremtenünk, amely lényegét tekintve a miénk, s így nemzeti kultúránk szerves, elidegeníthetetlen részévé válik. A Kormorán teremtett egy nyelvezetet, amely a rock hangnemében szólal meg, de dallamvilágában és gondolatiságában archaikus és magyar. A mai közönséghez fordulunk olykor a népzene nyelvén, máskor a magyar történelem fordulóin át megszólaltatván a magyarság sorskérdéseit.
– Valóban, a Koromorán-dalok legyenek bár megzenésített költemények, szólaljanak meg bár a Julianus, a Honfoglalás, a Sacra Corona filmzenéjeként, üzennek a magyarságnak úgy, ahogy ezt ma alig-alig teszik Magyarországon.
– A rock, bármily hangosan szólt is, a hatvanas-hetvenes évek elején társadalmi mondanivalót hordozott. Gondoljunk csak Illésék, Omegáék, Tolcsvayék és mások híres koncertjeire és nagy dalaira. Ezt a magatartást a mai elüzletiesedett világban mi szinte egyedül, utolsó mohikánként képviseljük. S bár a rádió meg a televízió nem nagyon játssza dalainkat, mégis, szájról szájra terjednek, a szó szoros értelmében folklorizálódnak. Sokáig voltam szomorú, hogy belőlünk soha nem lesz világsztár, aztán rájöttem, hogy dalainkat éneklik iskolákban, egyetemeken, önkormányzati és országos ünnepségeken, mint a hatvanas években a már eltűnt nagyok kultikus énekeit. A Kormorán sohasem aratott nagy, látványos sikereket, de szinte mindenkit túlélt. Nem lengte körül a botrányok hamis glóriájával megfejelt sztárkultusz, mint a bulvárlapok és a kereskedelmi tévék agyonfavorizált bálványait. De megvan a maga hallgatósága. Másfél hete Gödöllőn, a jubileumi koncertünkön döbbenten szembesültem azzal, hogy nyugdíjas egyetemi tanárok, vezérigazgatók, főiskolások, gimnazisták, a hetvenes korosztálytól a tinédzserekig, egyaránt szeretnek bennünket. Ez minden csüggedt pillanatért kárpótolt és ráébresztett bennünket, hogy a zenénk mindenkinek szól. Muzsikánkkal talán sikerült túljutnunk idő és tér korlátain.
origo.hu
Szánthó Miklós levelet írt David Pressman távozó nagykövet-aktivistának
