Anya és leánya a barikád túlsó oldalán

Az új orosz filmrendező nemzedék markáns képviselője, Konsztantyin Lopusanszkij a Magyar Nemzeti Filmarchívum vendégeként érkezett Magyarországra a Századvég című, idei filmjének bemutatójára. Korábbi film-jeiből, a Halott ember leveleiből és a klasszikus irodalmi idézetmontázsból építkező Orosz szimfóniából kiderül: hívő pravoszláv humanistaként hirdeti a megbékélést. Új művében, a Századvégben mégis a rendszerváltozási folyamat kibékíthetetlen ellentéteiről szól, amelyek anyát és leányát a barikád ellentétes oldalaira kényszerítik.
– Nagyapám pravoszláv szerzetes volt, társai többségével együtt 1938-ban agyonlőtték. Őrzöm a hagyományt, ha tehetem, nagy ünnepeinken, vagy amikor belső késztetést érzek, elmegyek templomba. Alkotásaimon is rajt’ a pecsét, de hála Istennek, ebből a szempontból nem vagyok eredeti és egyedülálló a hazámban, hiszen nálunk az alkotók nagy része a vallását is gyakorolja.
– Önről azt olvashatjuk a szaksajtóban: nyitott ember és konti-nuitáspárti.
– Tény, hogy humanizmusra és nyitottságra törekszem. Kontinuitáspárti történelemfelfogásom értelmében szeretném fölmutatni a nézőknek egymásnak látszólag ellentmondó eszmerendszerek humanista aspektusait. Hiszek abban, hogy minden hagyományt óvni kell, mert a múlt értékei nélkül a jelent sem érthetjük meg, és esélyünk sem marad arra, hogy a jövőt jótékonyan befolyásolhassuk. Filmemben azért kellett mégis szembeállítanom egymással a kommunista múltba forduló anyát, Marina Nyikolajevnát és neofita, rendszerváltozás-párti leányát Olgát, mert a mi életünkre itt és most ez a polarizáltság jellemző. A megértést és a nyitottságot abban juttathattam kifejezésre: igyekeztem mindkét fél álláspontját megérteni és megértetni nézőimmel is. Filmem minden hőse, ahogy mi magunk is, jónak és rossznak, angelusnak és diabolusnak különös elegye. A krisztusi elhivatottság lényegéhez tartozik, hogy az ember megérezze a nem hívőkben is a humanistát. De egy művészi alkotásban mindig, minden árnyalatra oda kell figyelni és azt gondosan kidolgozni, hogy esztétikai és etikai értelemben is hiteles legyen. Biztos vagyok abban, hogy az igazán vallásos ember világnézete mindenki másénál inkább pluralista és humanista. A hívő még egy valódi tolvajnak, vagy gyilkosnak is meg tud bocsátani, mert hisz abban, hogy az ember megváltozhat. Én ebből a szempontból optimista vagyok. Nos, nem kincstári módon, hanem úgy, mint a Bűn és bűnhődést megalkotó Dosztojevszkij. Ott a főhős, Raszkolnyikov először egy fanatikus, autisztikus eszmerendszer okán válik bűnözővé, hogy aztán a regény végére eljusson a megtisztulásig.
– A Századvég alapkonfliktusa tipikus mai orosz jelenség, vagy a művészi stilizálás eredménye?
– Nem hinném, hogy minden orosz családban pont így ellenségeskednek egymással anyák és lányok, apák és fiúk. Ám esztétikai értelemben mégis tipikus a konfliktus, hiszen két nemzedék, egyáltalán, a régi és az új ilyetén szembenállása nagyon is jellemző a hazámra. A túlságosan is felgyorsult társadalmi folyamatok éles váltásokat eredményeztek az öltözködésben, a magatartásformákban, az emberi fejekben és a művészetekben is. Az idősebb nemzedék számára mindez szokatlan, még vadnak is tűnik. Persze az ellentétek nyilván nem torkollnak mindenütt tragikus végkifejletbe. Ám egy műalkotásban ki kell éleznünk a konfliktusokat, mert csak így láthatunk igazán a dolgok legmélyére. Így az is kiderül, hogy Oroszországban a rendszerváltást a folyamat embertelen vadsága teszi tragikussá. Nálunk az új korszakok mindig különleges, mondhatni extrém kegyetlenséggel határozzák meg a maguk normáit. Nem volt ez másként 1917-ben, a harmincas években, a második világháború után. S most is, legalább olyan élesen és szélsőségesen feszülnek egymásnak a régi és az új világ képviselői, mint a filmem hősei. A lány, Olga megpróbál ugyan közeledni, elviszi anyját még pszichoterápiai kezelésre is. S mintha az anyában is lenne valami halvány hajlandóság az új világ megértésére, legalább a leánya kedvéért. Azért választottam anya és lánya kapcsolatát, mert hagyományosan ez a felállás nagyon közeli, bensőséges kapcsolatot feltételez. Úgy érzik, hogy összetartoznak, hogy egymás örökösei. Ám ebben az anyában nagyon sok kegyetlenség halmozódott föl a kommunizmusban, ami a lányát és nemzedékét ugyanolyan élességgel szembefordítja vele, így nem is történik meg közöttük a megbékélés. Otthon egy nagyon szép esszé jelent meg a filmről, melynek címe Dosztojevszkij regénycímét kölcsönözve: Megalázottak és megszomorítottak. Írója szomorúan ábrázolta a nemzedékek szélsőséges szembenállásának tragikumát. Megrázó példákat hozott arra, milyenek nálunk a mai, átlaghuszonéves ifjak. Ilyenkor az ember úgy érzi, nem csupán mi, de már Tarkovszkij sem kell ennek az új nemzedéknek. Attól félek, hogy társadalmunkból kiveszett a kölcsönös megértés hagyománya. És az is, amit az amerikaiak politikai korrektségnek neveznek. Vagy nemzeti sajátság volna ez nálunk?
– Filmjében ön azt ábrázolja ami van és nem azt, amit szeretne. Érez e reményt valamiféle „pozitív végkifejletre”?
– Van egy szerzetes barátom, aki ugyanerre a kérdésre azt felelte nekem, hogy a fa fölfelé nő. A nap felé, tehát a jó irányába. A Mindenható úgy alkotta meg a természetet és az embert is, hogy a halál helyett az élet felé törekszik.