Az mindenképpen dicséretes, hogy a királyi televízió (jelenleg az m1 elnevezés olvasható a képernyő jobb felső sarkában), folytatva a meglehetősen régen megszakadt, egykoron oly népszerű – és tegyük hozzá: kötelező (mai szóval: közszolgálati) – tevékenységét, tévéjáték-sorozat gyártásába vágta szekercéjét. Inkább vágta volna a méregdrága kamerák közé. Kissé kínos, amint nagynevű, sokszor és méltán díjazott művészeink lejáratják magukat. Engedtessék meg felidéznem egy néhai szerkesztőségvezető (az akkori tévéelnöki rendelet szerint stúdióvezető) kritikáját, valamelyik nézhetőség határán táncoló műsor elfogadásakor. Türelemmel végighallgatta az alkotók érvelését, amely szerint nem állt rendelkezésükre elegendő pénz, így idő sem, azért lett alkotásuk olyan, amilyen, majd okosságot mondott: és ezt én most írjam ki a képernyőre? Hát persze, hogy nonszensz a gondolat, már csupán azért is, mivel indoklásoktól és bocsánatkérésektől villogna a képernyő naphosszat, bármelyik csatornát is nézné a jóindulatú polgár.
Mindezt kizárólag azért írtam le, mert a Kávéház bemutatója előtt számtalanszor elhangzott: a produkcióra olyan kevéske pénz állt rendelkezésre, ami csak rohammunkára adott lehetőséget az alkotóknak. Amennyiben nincs valamire elegendő pénze valakinek, vajon mi az ördögnek kell tűzön-vizen át keresztülvinnie, látszólag dicséretes, ám a körülmények szorításában hagymázossá váló tervét? Bár e kérdést költőinek szántam, a választ mindenki megadhatja magának odahaza. Mindegy, a sorozat elkészült, elfogadták, műsorra tűzték. Nincs mentség. A legnagyobb baj, hogy nem a pénztelenség miatt surran át az alkotás a nézhetőség nem oly magas léce alatt. Nem, kérem tisztelettel, hanem a tehetségtelen megvalósítás okán. Megvallom őszintén, a Hippolyt (mármint az eredeti verzió) óta nem láttam akkora grandiózus blikk-zűrt, mint a Kávéház epizódjaiban. (A blikk-zűr az, amikor, bár egymással szemben állnak a szereplők, a két snitt összemontírozása után úgy fest, mintha a játszók éppenséggel egymás mellett állnának és azonos irányba néznének.) Ez ugyebár szarvashiba. Miként az is, ha a jeleneteket rosszul plánozzák, vagyis mindenféle logikát, dramaturgiai funkciót mellőzve mutatják a szituációkat különféle képkivágások sorozataként. A Kávéházra merészség lenne ráfogni, hogy a történetmesélés érdekében határozták meg az egyes beállításokat. Több kamerával vették fel a történetet, az alkotókat ez mégsem sarkallta többre, mint arra, hogy kínosan ügyeljenek arra, nehogy véletlenségből egyik gép a másik látószögébe kerüljön. Senkinek eszébe sem jutott sínre helyezni az egyik kamerát, s annak segítségével legalább gépmozgásokkal felpörgetni a bóbiskolásra csábító mesét. Mindennek megfelelően vagy profilból láthatjuk a színészeket, vagy teljesen nyakatekert, életidegen beállításokban. Nem várhatjuk tehát tőlük, hogy megszokott, színpadra illő, ott jól bevált modoros játékuknál morzsányival többet, mást nyújtsanak. Na ja, az a fránya kapkodás! Nem mintha színházban nem kellene röpke hat hét alatt összedobniuk egy-egy szerepet. Ámbár ott komoly segítséget jelenthet a szerzők által mondhatónak megírt szöveg, játszható szituáció és életszagú szerep.
Egy szónak is száz a vége, a közszolgálatiság nem egyenlő az unalommal. Ilyen produkció bármelyik kereskedelmi csatornán elmenne, a királyin azonban nem. Ebben az intézményben a minőségnek kellene parancsolnia.
origo.hu
Újabb tanú vallott a Lakatos Márk-ügyben
