Várkonyi Nándor, az „isteni könyvtáros”

„A könyvtáros pedig az az ember, akinek a könyv olyan táplálék, szenvedély, sors, szerelem, mámor, kaland és végzet, mint a tengerésznek a tenger, a parasztnak a föld, a kertésznek a növény” – írja Hamvas Béla A melankólia anatómiája című esszéjében. E jellemzés híven illik Várkonyi Nándorra, a magyar eszmetörténet óriására, az idealista irodalom- és a filozófiatörténet pécsi szentjére, aki1896-tól 1975-ig tartó földi életében létrehozta a tradicionalizmus egyik legjelentősebb és terjedelmesebb életművét. S illik Mezey Katalin költőre, a Széphalom Könyvműhely alapító-vezetőjére, aki lassan tíz éve konok következetességgel szánja életének minden percét Várkonyi Nándor életműkiadásának.

Várkonyi Nándor szelleme valóban könyvtárakba foglalt ország- és világteremtő gondolatok és tények mérhetetlen tárháza. Ezt többek közt annak a már-már hihetetlen képességének köszönhette, amelyet Galsai Pongrác írt le az 1993-as Várkonyi Nándor-emlékkönyvben. E könyv megszerkesztésére Tüskés Tibort kértem föl, benne többek között Weöres Sándor, Károlyi Amy, Csorba Győző vallanak arról e rendkívüli emberről. Várkonyi tudata minden olvasmányt nyomatként fényképezett le. A szeme előtt elhúzott szöveget hibátlanul el tudta mondani három hónap múlva is. A fejét majd szétvetették az eredeti gondolatok és a benne fölhalmozódott hihetetlen tudásanyag. Kényszerűségből írt, mivel az alkotói megnyilatkozás tudta csak enyhíteni a már-már elviselhetetlen intellektuális feszültséget. Miután az első világháborús fronton szerzett súlyos betegségek szövődményeként megsüketült, az írásbeliség vált első számú kommunikációs eszközévé. A határtalan emlékezőtehetség és a halláskárosultság mellett egy harmadik rendkívüli tényező is motiválta a páratlan életmű megszületését. Várkonyi Nándor a negyvenes évek közepéig tartó aktív korszaka után kiszorult mind a politikai, mind az irodalmi közéletből. Ő sem kívánt együttműködni azzal az iszonyatosan embertelen világgal, ami nálunk 1945 után elkezdődött, de a kurzus is ellenségének tekintette az idealista gondolkodót, filozófust, eszmetörténészt és irodalmárt, a Sorsunk című folyóirat szerkesztőjét, a Janus Pannonius Társaság elnökségi tagját, a Nemzeti Parasztpárt baranyai szervezőjét, a „szent könyvtárost”. E részben kényszerű, részben morális okokból vállalt remeteség lenyomata az a több mint hétezer oldal, ami kéziratban maradt, s amit az elmúlt esztendőkben jelentettünk meg nyolc kötetben.
– Hogyan találkozott e gigászi életművel?
– Az 1987-ben létrejött Írók Szakszervezetének egyik alapító tagja, Kende Sándor író – a Várkonyi-unokák, Kende Katalin és Kende Álmos édesapja – már akkor beszélt nekem Várkonyi Nándor rejtegetett kéziratairól. A gyerekek, Várkonyi Éva és Várkonyi Péter féltve őrizték a becses szellemi portékát, amely akkor, a marxizmus és az ateizmus vaskori konjunktúrájának végnapjaiban is tiltás alatt állt. Amint remény támadt arra, hogy lassan megvalósulhat a nemzeti sajtó cenzúrázatlansága, az örökösök eljuttatták hozzám legelőször a két legnagyobb ívű munkát. Az Elveszett Paradicsomból már 1988-ban megjelent három fejezet a pécsi városi könyvtár jóvoltából. Az ötödik embert a család úgy mutatta be nekem, hogy az életmű csúcsa. Első gondolatom az volt: szinte lehetetlen megjelentetni, mert talán soha nem lesz hozzá elegendő „képességünk”, de akkor is megpróbáljuk, mert a hasonló, reménytelennek tűnő, ám nagyszerű vállalkozások adnak igazi értelmet a könyvkiadói munkának. Minthogy mástól nem várhattam el, hogy ingyen dolgozzon, magam lettem a sorozat szerkesztője. 1991-ben szerződést kötöttünk a két Várkonyi-gyermekkel a kézirathagyaték kiadására, de csak 1994-ben jutottunk el odáig, hogy megnyissuk a sort az Elveszett Paradicsommal. Most ott tartunk, hogy ezenkívül megjelent Az ötödik ember három, a Varázstudomány két kötete, illetve az Írás és a könyv története. Ez utóbbi kötetben Várkonyi a legfontosabb kultúrahordozó régmúltját és jelenét öleli föl páratlan tényhűséggel és lenyűgözőn szuggesztív logikával. Remélem, a 2002-es könyvhétre az olvasók is szembesülhetnek a Sziriat oszlopainak gazdag képanyaggal illusztrált, névmutatóval ellátott, cenzúrázatlan változatával. S aztán a korábban megjelent Az újabb magyar irodalom, a Magyar Dunántúl, illetve számos, a sajtóban napvilágot látott, de kötetben meg nem jelentetett esszé, publicisztika is sorra kerülhet.
– A kiadó anyagilag már-már belerokkant a nemes misszióba. S közben naponta meg kell küzdenünk azokkal is, akik ma is legszívesebben kiirtanának minden idealista, tradicionalista, eszmetörténeti alkotót René Guénontól Hamvas Béláig.
– Sajnos Várkonyi Nándor neve a szocializmus agymosásának következtében a kilencvenes évek elejére ismeretlenné vált az olvasók körében. És valóban ellenállás mutatkozik iránta a szakma bizonyos köreiben. Amikor az Elveszett Paradicsom első három fejezetét megjelentette a pécsi könyvtár kiadója, már-már feljelentés értékű recenzió jelent meg róla a Magyar Narancsban… Remélem, hogy ha lassan is, de kiderül, a kommunizmusnak csak ideig-óráig sikerülhet kilúgozni a köztudatból a gondolkodás, a művészet legnagyobbjait. Várkonyi hatalmas gondolat- és eszmefolyamának egyik teremtő epicentruma a modernitás válsága, amely Spenglertől Julius Evoláig számos gondolkodó életművének vált szellemi vezérfonalává. Kodolányi szavával, mint „isteni könyvtáros”, monumentális fölirataiban adta meg a saját válaszát a modern világ apokaliptikus tragédiájára, amelynek ő maga élete minden pillanatában szenvedő alanya volt.