A nemzet intézményei tartópillérek

Mintha a kulturális diplomácia jegyében telt volna el 2001 ősze: a franciaországi MAGYart rendezvényei mellett több jelentős, magyar vonatkozású eseményre – többek között két kiállításra – került sor például Bécsben, jelentős értékeket mutattak, mutatnak be vatikáni, passaui tárlatok. Egy-egy hír azonban azt jelzi, hogy a magyar kultúra nemcsak az önreprezentációban jeleskedik, de tovább építi önmagát. Például az országos jelentőségű intézmények megerősítésében, ahogyan azt a napokban az Operaház költségvetésének megháromszorozódásáról szóló beszámolók jelezték. Mely pontokon a legélénkebb, milyen ütemben folyik a munka? – kérdeztük Rockenbauer Zoltánt, a nemzeti kulturális örökség miniszterét.

Az évi négymilliárd forintnyi többlettámogatás olyan mértékű fejlesztést jelent, amelyhez fogható nem történt az Operaház megépítése óta. Most, hogy 2,3 milliárdról 6,3 milliárdra nő az éves költségvetés, miközben az egész működési szerkezetet modernizáljuk, minden esély meg van rá, hogy a Magyar Állami Operaház ne csak az épület szépségében, de az ott folyó művészi munka színvonalában is felzárkózzon Európa élvonalához. Az állami támogatás mértéke a jövő évtől kezdve megközelíti a leghíresebb operaházak esetében ismert adatokat. A milánói Scala vagy a londoni Covent Garden körülbelül nyolcmilliárd forintnak megfelelő összeget kap az olasz, illetve a brit államtól. Ám világosan látni kell, hogy a nagy operaházak bevétele jelenleg sokszorosa a pesti Operáénak, így összköltségvetésük is lényegesen nagyobb. Mi most olyan helyzetbe szeretnénk hozni az Operát, hogy a művészi színvonal és egyben a hírnév emelésével fokozatosan a bevételeit is növelni tudja. A közepes méretű német dalszínházak sikere lehet számunkra a legjobb minta, például a stuttgarti operáé, amely az utóbbi időkben kétszer is elnyerte az „Európa legjobb operaháza” címet.
– A költségvetés növelésével párhuzamosan lehet-e ezeknek a modelleknek az adaptálásán munkálkodni?
– Az angolszász modellén kevésbé, a magyar hagyományokhoz sokkal közelebb áll a német vagy a francia finanszírozási rendszer, ahol jelentős az állami, illetve az önkormányzati támogatás, és így az intézmények kevésbé vannak kiszolgáltatva magánszemélyek adakozó kedvének vagy a piac törvényeinek. Ami a legfontosabb azonban: a többletfinanszírozást megelőzte az intézmény teljes gazdasági és strukturális átvilágítása, a nemzetközi gyakorlatnak és a magyar hagyományoknak megfelelően újra kettévált a menedzsment és a művészi vezetés, megkezdődött a minőségvizsgálat. Az új vezetés világos koncepciót dolgozott ki az Opera modernizálására. És csak ezt követően történt meg a szükséges támogatás mértékének kiszámítása, később majd az odaítélése. Egy intézmény revitalizálásánál csak ezt a sorrendet szabad követni, elavult struktúrát önmagában támogatásnöveléssel nem lehet hatékony munkára késztetni. A megnövekedett bérek ekként már lehetővé teszik a munkafegyelem megszilárdítását, a teljesítményközpontú szemlélet bevezetését, a művészi színvonal emelését.
– A Nemzeti Filharmonikusoknál megtörtént a zenekari tagok tudásának felmérése. Sor kerül ilyen szűrésre az Operaházban is?
– Hasonlóan jártunk el, mint tavaly a Nemzeti Filharmonikus Zenekar esetében. Annyi a különbség, hogy a minősítés az Operánál folyamatosan történik, mivel lényegesen nagyobb szervezetről van szó. De az Opera esetében is a teljesítményközpontú bérfejlesztést hajtunk végre. Mindez azt jelenti, hogy reményeink szerint már hamarosan kiváló művészi gárda kovácsolódik össze, amely jobban vonzza majd a fiatal tehetségeket is. Mert egyfelől büszkeséggel tölthet el bennünket, hogy szinte nincs Európában operaház, ahol ne dolgoznának magyar zenészek, másfelől azonban mégiscsak az a célunk, hogy a legjobb zenészeink a magyar közönség számára játsszanak.
– Az Operaház esetében a folyamatosságot hangsúlyozta. Az Uránia rekonstrukciójánál viszont csúszásról szólnak a beszámolók. Miért?
– Mert a felújítás során meleg vizes források törtek föl a pincében, és ha nem akarjuk termálfürdővé alakítani az épületet, akkor kezelnünk kell ezt a nem várt problémát. Mindez, sajnos, tetemes többletköltséget jelent, de a jövő év elejére megnyílhat az épületben a Nemzeti Filmszínház. Az Uránia része annak a programnak, amely nemzeti intézményrendszerünk kiszélesítését, illetve megerősítését célozza. Zenei területen – úgy érzem – valóban nagy lépést sikerült megtennünk a Nemzeti Filharmonikus Zenekar és az Operaház fejlesztésével, valamint a Nemzeti Ifjúsági Zenekar cím és a vele járó többlettámogatás életre hívásával. A napokban adtuk át a Nemzeti Táncszínházat, létrejött, és igen sikeresen működik a Ká-rolyi Palota Kulturális Központ, megújult az Ernst Múzeum, kibővült és sosem látott szépségben ragyog a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár, felépült a Nemzeti Színház…
– A millenniumi városrészről szóló beszámolók elsősorban a Nemzeti Színház építését követik figyelemmel. Kevesebb szó esik három másik intézményről, noha ezek is országos jelentőségűek…
– Bízvást mondhatom, hogy a Millenniumi Városközpont létrehozása Közép-Európa legfontosabb kulturális vállalkozása. A Nemzeti Színház mellett épül majd fel az épületegyüttes, köztük az új, világszínvonalú koncertterem, amely otthonul szolgál majd a Nemzeti Filharmonikus Ének- és Zenekarnak. Nem túlzás azt állítani, hogy jó ötvenéves hiányt pótolunk vele. Új intézményként jött létre a Hagyományok Háza, amelyben az élő tradíció jelenik meg, a néptánc, a népzene, a kézművesség, illetve ahol helyet kap majd az a gazdag, digitalizált dokumentumtár, amelyet – Bartók és Kodály Kárpát-medencei gyűjtéseinek folytatásaként – az utóbbi években módszeres gyűjtési munka eredményeként hoztak létre fiatal kutatók. De az épületben kap helyet a Lajtha László-emlékszoba és archívum is. És ugyancsak ezen a telken épül fel a huszadik századi magyar képzőművészetet bemutató képtár is.
– A nemzeti intézmények közül a legtöbb szó talán a tervezett Modern Magyar Művészeti Múzeumról esett. Az egyetértőnél azonban talán több volt a bíráló megjegyzés. Ezek mennyiben befolyásolták a múzeumalapító elképzeléseket?
– Ha valami épül, mindig vannak, akik hangosan ellenkeznek, ki azért, mert személyes befolyásának csökkenését látja egy új intézmény létrehozásában, ki azért, mert ilyen az alaptermészete. Így volt ez már 1896-ban is. Nincs ezzel semmi baj, sok megfontolandó észrevétel is elhangzott a sok félreértésen vagy félreértelmezésen alapozott bugyutaság mellett. Nézze, novemberben adtam át Pécsett a Modern Magyar Képtár új épületét. Jelenleg egyedül Pécsett lehet átfogó képet alkotni a modern magyar művészetről. Budapesten modern festészetünk jelesei, Csóktól Vaszaryig, Kmettytől Bálint Endrén, Kornisson át Kondor Béláig reprezentatív módon nincsenek kiállítva. A Nemzeti Galéria raktárában tízezres nagyságrendben vannak festmények, grafikák, szobrok és kisplasztikák, és több magángyűjtő is jelezte, szívesen ajánlaná fel gyűjteményét közcélokra. Most majd végre Pesten is felépül egy új, valóban korszerű múzeum, 11 ezer négyzetméteren, a tervek szerint a Magyar Nemzeti Galéria filiáléjaként, ahol változatos módon, reményeim szerint dinamikus és ötletes kiállításokon lesz végigkövethető a huszadik századi magyar művészet fejlődése. A koncepciót a legilletékesebbekkel, azaz a Nemzeti Galéria munkatársaival dolgozzuk ki.
– Még meg sem született a múzeum, máris van konkurenciája, a magánkezdeményezésből létrejött, Újpesten működő MEO, a kortárs művek gyűjteménye. Örül ennek vagy bosszankodik?
– Éppen hogy nem konkurencia a MEO, hanem a legszerencsésebb módon egészíti ki egymást a két intézmény! Ezt a MEO vezetői is így látják, hiszen ott valóban a legaktuálisabb kortárs művek jelennek meg, mondhatni, a MEO gyűjteménye épp ott kezdődik, ahol a Modern Magyar Művészeti Múzeumé véget ér. Ráadásul a MEO magánkezdeményezés, óhatatlanul kevesebb kötöttséggel és dinamikusabban tud fejleszteni, cserélni, vásárolni, mint egy állami intézmény – és a kortárs művek bemutatásához pedig éppen ez a nagyfokú rugalmasság és vállalkozó szellem szükségeltetik. Ha a MEO nem lenne, ki kellene találni! Nem győzöm csodálni létrehozói elszántságát és ötletességét, és programok támogatásán keresztül a minisztérium is segíteni igyekszik a munkájukat. Városfejlesztési szempontból is éppen kiegészíti a mi elképzeléseinket, hiszen északi irányban tágítja a kultúra hatósugarait, olyan környezetben, ahol sajátos szubkultúra van kialakulóban, gondoljunk csak a Sziget nyári rendezvényeire. Az a tapasztalatom, hogy mindenkivel, akinek bármilyen felelőssége van e kérdésben, jól együtt tudunk működni. Kovács Lajos, a MEO vezetője éppúgy megértette a 4M jelentőségét, mint Demszky Gábor főpolgármester azt, hogy a Millenniumi Városközpont felépítése páratlan lehetőség a fővárosnak is.
– Apropó együttműködés… Mostanában mintha kezdene visszaállni a hagyomány a közgyűjtemények gyarapításában: az állami forrásokat magánmecénások egészítik ki. Ezzel együtt pótolhatók azok a hatalmas lyukak, amelyeket az elmúlt negyven év hagyott például a művészeti múzeumok anyagában?
– A gyűjtést akkor lehet a legeredményesebben végezni, amikor kortárs anyagról van szó, egy állami intézmény persze nyilván kevésbé vállalhat kockázatot. Az elmúlt száz-százhúsz esztendőben voltak kiemelkedő állománygyarapítási periódusok, és voltak olyan időszakok, amelyek tátongó lyukakat hagytak maguk mögött. A meg nem értett, tragikus sorsú Pulszky Károly például a XIX. század végén olyan műveket vásárolt, amelyekre bátran lehetett alapozni a Szépművészeti Múzeum anyagának további gyarapításakor, ugyanakkor mára pótolhatatlan hiánynak tűnik, hogy a huszadik századi festészet kiemelkedő darabjaiból alig került valami Magyarországra. Hogy ez így volt a szocreál hivatalos időszaka alatt, azon nincs mit csodálkozni, de sajnos, a század első felében is pótolhatatlan mulasztások történtek. A magyar festészet esetében értelemszerűen jóval kisebbek a hiányosságok, bár a külhonban karriert csinált művészeink alkotásaiból nem áll jól az ország. A magángyűjtők adományai, hagyatékai minden nagy múzeum kiemelkedő forrásait jelentik. A hazai polgárság megerősödésével egyre erősebb a remény, hogy több fontos műtárgy ezen az úton is bekerüljön a közgyűjteményekbe. Egy-egy klasszikus művet, nagy értékű alkotás – mint az actiumi csata domborműve, vagy a Kandából visszahozott Vaszary-alkotás: a Kánai menyegző – megszerzését vagy megvásárlását az állam időről időre meg tudja oldani, de visszamenőleg mondjuk Schiele-, Miro-, Max Ernst-főművet aligha tudunk venni.
– Mikorra készülnek el az épülőben lévő nagy kulturális intézmények?
– A millenniumi városrész említett három épülete 2003 decemberéig készül el, az Uránia rekonstrukciója 2002 januárjára befejeződik. Márciusban nyílik a Nemzeti Színház, s ne feledkezzünk el arról sem, hogy több nagy múzeum – a Szépművészeti, a Nemzeti, a Természettudományi Múzeum – rekonstrukciója is jó ütemben halad. Az aktuálpolitikai kiabálások ugyanúgy hamar feledésbe merülnek, mint ahogy mi sem emlékszünk az 1896-ot követő nagy fellendülés akkori kerékkötőinek hangjára, és néhány éven belül megújult, illetve újonnan létrehozott kulturális intézmények sokaságát látogathatják majd a magyar polgárok és az idelátogató turisták.
– A magyar kultúra egésze szempontjából mit jelenthet ez a szerep?
– Magyarország általános földrajzi elhelyezkedése közismerten kiváló. Minden irányban nyitott, kelet és nyugat, észak és dél útjai itt kereszteződnek. Ezért olyan jellegzetes a magyar kultúra is. Nem megfáradt, hanem élő, gyors ütemben fejlődő ország polgárai vagyunk, ahol a gazdasági növekedés új és új impulzusokat ad a kulturális életnek. Hasonló, dinamikus mozgás jelenleg egyedül Berlinre jellemző a térségben. Minden esélyünk meg van rá, hogy Közép-Európa kulturális gócpontjává váljunk az előttünk álló évtizedben.