A vidám Moszkvától a néma Szibériáig

Erdélyi Péter fotóriporteri pályáját a marosvásárhelyi pogrom indította el. Elsőként hozott haza 1990 véres erdélyi március idusának helyszínéről fényképfelvételeket és tudósítást. 1994 óta összefonódik neve a Duna TV-vel, ahol szerkesztő-riporterként és rendezőként számos tudósítást és dokumentumfilmet készített. 1999. január 1-jén alapította meg az Eastern Media Bt. Hírügynökséget, amely elsősorban a Szovjetunió utódállamairól készít riportokat és filmeket. Most két különös filmje áll a bemutató küszöbén, a Moszkvaország és a Mezítláb Szibériában.

„Az orosz legalább annyira muzikális nemzet, mint az olasz. A Moszkvaország tőlem teljesen függetlenül lett zenés film. Belecsöppentem egy élő opera-előadásba

Gyerekkoromban is jártam Moszkvában édesapámmal, Erdélyi István régészprofesszorral, aki évekig kutatta a magyar őstörténet nyomait ebben a különös nagyvárosban. Később a Lomonoszov egyetemen tanultam történelmet. 1992-ben, a Pesty Fekete Doboz moszkvai irodájában tanultam meg a televíziós újságírást. S mivel jól beszélek oroszul, 1994 óta újra rendszeresen készítek riportokat, filmeket a Duna Televíziónak az egykori szovjet utódállamokban. Tudni kell, hogy Moszkvát, ezt az egykor patinás várost az 1917-es „forradalom” után átépítették és emberi életre alkalmatlanná tették. 1990-ig szürke lakóháztömeg volt. Sugárzott belőle a centralizált ország központjának kivagyisága. Egyetemi hallgatóként többször bevittek a rendőrségre, mert tilos helyeken fényképeztem, vagy nem úgy nyilatkoztam a rendszerről, ahogy elvárták. Úgy meggyűlöltem, hogy majd tíz évig a közelébe sem mentem.
– A Moszkvaország című filmjében enyhén szólva mást látunk.
– A rendszerváltozás után Moszkva gyökeresen megváltozott. Gazdag és tiszta – állapítottam meg a viszontlátás döbbenetében. Gazdagságát nem csak rubelekben mérhetjük: a város kulturális élete is „kiszínesedett”. Az emberek is kinyíltak. Moszkvából igazi metropolis lett. Filmem célja, hogy Moszkvaország új arcával szembesüljenek a nézők. Luzskovon, a főváros legendás főpolgármesterén és Ceretelin, a képzőművészeti akadémia elnökén kívül a többi huszonhárom interjúalanyt az utcán szólítottam meg.
– Úgy tűnik, filmje tudatosan épít a zenei hatásokra.
– Filmem két vezérmotívumra épül. Az egyik, hogy az orosz társadalom ma is kemény váltás előtt áll. Az emberek még nem dolgozták föl a kommunista időszakot. A másik, hogy a moszkvaiak nyílt, vérbő, vidám emberek, szeretnek énekelni, zenélni. Az orosz legalább annyira muzikális nemzet, mint az olasz. A Moszkvaország tőlem teljesen függetlenül lett zenés film. Esküszöm, nem komponáltam meg, belecsöppentem egy élő operaelőadásba, de örülök, ha így hat.
– Az egyik szemünk sír, a másik nevet. Örülünk, hogy Moszkva ennyit változott, és elszörnyedünk, hogy Budapest igencsak lerobbant.
– Azt mindannyian tudjuk, hogy nyugat európai fővárosokhoz, sőt Prágához képest is lemaradtunk. De hogy a keleti despotizmus és az elmaradottság egykori emblémavárosa tíz év alatt leköröz bennünket, tragikus. Ez főleg a vezetésen múlik, de sajnos, a pesti polgárok sem ártatlan báránykák. A film jellemző jelenete: az utcai technokoncerten végig dolgoztak a jól szervezett és jól fizetett takarítóbrigádok. Budapesttel ellentétben Moszkva a rendszerváltozástól megtisztult.
– A másik film, a Mezítláb Szibériában kontrasztként mutatja meg a múlt rémségeit, a Szovjetunió igazi arcát.
– Szibériában élő közeli nyelvrokonainkról, a hantikról és a manysikról számos néprajzi film készült már, hiszen ősi szokásaikban – a történtek ellenére is – még ma is őrzik a múlt elemeit. Jómagam is leforgattam a Halottak szigetét, amely rokonaink temetési szokásait örökíti meg. E munka közben bukkantam a Mezítláb Szibériában témájára. A nagy terror idején, 1937–38-ban a véres sztálini diktatúra kísérletet tett arra, hogy totálisan kiirtsa ezt a két apró nemzetet, amelynek tagjai harmincegyezren élnek egy franciaországnyi területen, a tajgában szétszórva. S ez kulturális értelemben majdnem sikerült is. Először összegyűjtötték a sámánokat és a rénszarvastenyésztőket, és koholt vádak alapján kivégezték őket, mint a Szovjetunió ellenségeit, akik úgymond fegyveres összeesküvést szőttek a hatalom ellen. A genocídium indoklására kitalálták az úgynevezett kazimi lázadást, amelyből annyi volt igaz, hogy létezett egy Kazim nevű folyó, melynek partján egyszer három-négy ember, nem is túl hangosan, szidta a rendszert. Ördögi precizitással két éven át sok száz embert főbe lőttek, akiknek a mai napig nem ismeretes a végső nyughelye. Időnként építkezéseken előkerülnek csontok, ám komoly kutatás ezen a téren eddig nem folyt. Tegyük hozzá: oroszokat és más nemzetiségűeket is tömegesen végeztek ki, de én kimondottan legközelebbi nyelvrokonainkra összpontosítottam, hiszen őket a kultúrájuk, a nyelvük, a hitük miatt üldözték, azzal a céllal, hogy írmagjukat is eltüntessék e föld színéről. Ez nem más, mint népirtás, genocídium.
– Szomorú volt látni, hogy néhányan ma is félnek.
– Többen is visszaléptek az utolsó percben, nem mertek nyilatkozni. Egyiküket már a kamera előtt annyira megrázták az emlékek, hogy lerántva ruhájáról a mikrofont, sírva elrohant. A hantik, a manysik mind a mai napig attól félnek, hogy visszatér a szovjet népirtás kora. Nem véletlen, hogy a film végére illesztettem azt a moszkvai jelenetet, amelyben vörös zászlókkal öreg kommunisták és vörös nyakkendős fiatalok, vörös szegfűkkel a kezükben éneklik a régi agresszív dalokat. A kommunista párt ma is a legnagyobb egységes erő Oroszországban. Talán nem egészen ok nélkül rettegnek legközelebbi nyelvrokonaink.