A tűzijátékos táncshow-k rajongóit viszont óva intem: ott nem lesz részük olcsó bravúrokban, fülbemászóvá turmixolt népzenei tévedésekben, akrobatikának álcázott ötlettelenségben. A Hargita él, lobog, szikrázik a színpadon. A táncosok arcára – hivatásos együttesnél szokatlan módon – sem a haknibrigádok exportra szánt művigyora, sem a hervasztó fásultság nem ül ki.
Kedd esti fellépésükön is olyan arcok, gesztusok jelentek meg a Vigadó színpadán, amelyek kérlelhetetlenül berántották a nézőt az előadásba. Orza Cãlin táncjátéka, a Szarvasrege nem csak a téli napfordulóhoz kötődő szokásokat idézte fel, és nem csupán a magyarság eredetmondáját vitte színre. A csodaszarvas üldözésének és a néppé válásnak táncban elbeszélt története a színház ősi, rituális légkörét teremtette meg. És bár feszélyezetten indult a regölés, hiányzott a feszültség a gyimesi csángó kettős jártatóból, s eleinte fésületlen, erőtlen volt a sámánisztikus körtánc, nem túl virtuóz a gardonosok játéka, néhány perc elegendő volt ahhoz, hogy a táncfolyamat elérjen addig a pontig, ahol el kell némulnia minden szónak. És már csak a mozdulatemlékekkel, ritmushagyományokkal fölidézhető sámánliturgiának van helye.
Lehántva a karácsonyi ünnepkör keresztény héját, a Szarvasrege kendőzetlen és tragikus nyerseségében mutatta meg a pogány magot, a születő nap ünnepét. Hol lélekszakadva menekülő, hol megdermedő, delejesen várakozó vad szarvaslányok, subába bújtatott, darabos vadászok, ligetben táncoló, fehérbe öltözött, lírai érzékiségű szüzek jártak a színpadon. A nem szájbarágós, nem autentikus, de jelentésteli viseletek, a sokrétű jelképként felhasznált gardon, e vaskos gyimesi ütőhangszer, a kacér humor és a végtelenül, fojtón áradó gyimesi–moldvai–felcsíki népzene igazi ünneppé tette a Hargita fellépését. Mindehhez persze szükség volt a koreográfusi bátorságra, amely a magyar és román néptáncok formakészletét szabadon kezelte, keverte, héjsza-muzsikára keménytelki figurákat, mezőségi pontozókat mert komponálni, szálakra bontotta a különféle tájegységek, nemzetiségek lépéseit, hogy a regemondáshoz újra szője, tömörítse azokat.
Az előadás második része hagyományos bemutató volt székelyföldi táncokból. „Adná Isten, hogy ezt a globalizált világot /Áthatnák a székely hagyományok” – mondta Fodor Csaba. Zavart sóhaj, tapsvihar mutatta, hogy székelyesen csavaros verses konferálásával, meséivel olykor szíven találta a közönséget. Untig ismert esztrádhangulat, szokványos térformák, rutinosan eltáncolt figurák ronthatták volna érdektelenné a műsort, ha nem a Hargitáról van szó. A székelyeket még nem érte el sok magyarországi profi táncos végzete. Még tudnak úgy táncolni, mintha nem színpadon, hanem paraszttáncházban mulatnának. Még van bennük derű, tombolási vágy, és viszolygás a néptánc túlfinomított, szalonképessé erőtlenített formáitól. Még mernek egyéniségek lenni, saját testükhöz szabni a lépéseket – nem pedig egy koreográfus-atyaisten egyedül üdvözítő stílusát majmolják. Ekkora lelkesedéssel rég láttam színpadon táncolni magyar néptáncokat. Ritka előadás volt ez, melynek mozdulatai, humora, ereje még napokig visszhangzik az emberben.
origo.hu
Elgázolt egy embert a vonat Kecskeméten
