Arccal a Semminek

Szökj a létből, s közveszélyes létemhez újra lesz közöd – Pék Pál költészetének wagneri vezérszólama az élet értelmének makacs kutatása. A középnemzedék markáns, meghatározó költőegyéniségének verssoraiban ott feszül az ember zsigereiben rejlő félelem. Az ember ugyanis öröklétre született tudattal és halandó testtel megáldott és megvert lény. Nem akart e földre érkezni, de ha már itt van, maradni szeretne a világ végezetéig. Ám nem lehet, menekülni kell – és valahol visszatérni. Pék Pál – gyűjteményes kötetének címére utalván – Arccal a Semminek (Pannónia Könyvek) fordulva meditál azon, hogy létünk a semmibe nyúlik. Költőként semmiképpen sem elégedhet meg e „féloldalas” igazsággal, amit Heidegger egzisztencialista filozófiájának sarktétele tálcán kínál neki. Egyrészt a költő a bonyolult létértelmezéseket csak erőteljes kisugárzású, eredeti képekkel teheti értelmezhetővé és elfogadhatóvá, másrészt – gondolati szinten is – tovább kell lépnie a puszta definíción, s eljutni földi jelenlétünk méltóságának meghatározásáig. Mert az Isten képére teremtett embernek válaszolnia kell a puszta ész, a ráció kihívására. Ha belenyugszik abba, hogy eluralja az enyészet, behódol a sátán erőinek. A krisztusi ember nem tehet mást, mint hogy emberarcúvá teszi a legyőzhetetlen élet reá szabott rövid földi periódusát. „Fű lobog, a hanga, s földi jövő nyűgöz – mindhalálig.” Így az, ami e földön semminek tűnik, odaát, a túlvilágon egyetemessé szélesül. Ami itt végtelen, ott maga az örökkévalóság: „Lenn a föld, s az érte fogant csillagtalan örök éj.”