A népszínműnek megvolt a maga hősi korszaka, a maga küldetésével, amely természetesen a magyar nyelv művelését jelentette. Művelték becsülettel, szemben a némettel, még a Nemzeti színpadán is. Amolyan könnyen emészthető, mai szóval kommersz formában tálalták ezek az alkotások a negyvennyolc előtti idők dicső félmúltját. Mindenki számára könynyen emészthető muzsika csendült a kulisszákból, s mindenkinek együtt dobbant a szíve az odalett szabadság romantikus emlékezete felett. Kisvártatva eme emlékápoló hagyomány is odalett, s maradt a cigányozós romantika, a vérkommersz. Igaz, jeles íróink, mint Móricz, Gárdonyi vagy Bródy, hébe-korba használták a műfaj formai megoldásait, ám azzal együtt a népszínműnek befellegzett.
Van-e értelme manapság előszedni, leporolni ezeket a darabokat, hogy megismerkedhessen velük az új évezred színházlátogató polgársága? Mintegy válasz gyanánt, az Új Színház társulata az igazgató, Márta István vezényletével színpadra vitte A falu rossza című Tóth Ede-népszínművet, A falunk rosszára keresztelve. Két dolgot is sugall az átkeresztelés. Egyrészt, látva a produkciót, az emberben kicombosodik a meggyőződés, hogy azt a Művészetek Völgye egyik színpadára szánták. Így A falunk rossza éppenséggel Kapolcs rossza. Másrészt, nem kizárólag a címet, de magát a színmű szövegét is átigazította Vörös Róbert. Mondjuk, az új évezredre alkalmazta.
Az ötlet ötös. Egy színtársulat, éppen az Új Színházé, pályázati okokból meg egyéb financiális kényszertől űzve abbahagyja Csehov produkciójának próbáját, és belevág A falu rosszába. Ennek hála, a néző egyszerre ismerheti meg Tóth Ede darabját, valamint egy színházi előadás készültének folyamatát. Mármint annak paródiáját, a színházcsinálás népszínművét. Egy aprócska gond azért felüti fejét, nevezetesen az, hogy a notabenéktől (vagyis azon próbák alatt kiötlött poénoktól, amelyek a megírt szövegtől függetlenül kerültek a produkcióba, s amelyek benne is maradtak az előadásban), illetve az ál-notabenéktől (amelyek meg az átdolgozó szerző tollát repítették) hemzsegő történetet nem nagyon veszik a nézők. Ami megröhögtet egy színházi embert, arra teljesen értetlenül mered mindenki, aki nem ismeri ennek a különös intézménynek a színfalak mögötti mindennapjait. Kivéve talán, ha az illető őrültekházában dolgozik, akkor ugyanis lehet sejtése, miként születnek az előadások.
Szóval számos poén, geg, helyzet az értetlenség csendjében koppan nagyot. Pedig a szántszándék becsületes, tényleg önkarikatúrát állítottak színre az Új Színház stúdiójában. Vass György, aki a játékbeli rendezőt alakítja, szemérmetlenül karikírozza valódi rendezőjét, Márta Istvánt. Aztán meg ott vannak a többi szereplők, akik egyszerre elgyötört, a rendezői víziók talányos csapdái közt bolyongó művészek és álművészek, ugyanakkor a népszínmű figuráit, kulisszahasogató mód adó csepűrágók. Falvay Klárinak, Takács Katalinnak, Hunyadkürti Istvánnak már-már játszaniuk sem kell a fásult profit, úgy tetszik, egyenesen a büféből lépnek a színpadra. Néhol hátborzongatóan hiteles a létezésük. Ilyenkor az ember zavarba esik, nem tudván, vajon a színház a színházban jelenetet, netán éppenséggel a valóságot látja-e? Galkó Balázs abszurd megoldásai azonban kissé túllőnek a becsületesre szánt szándékon, némileg kiríva a produkció farce-ba hajló stílusából. Hasonképpen itt-ott egyenetlenül birkóznak e rutint és temperamentumot követelő stílussal a fiatalok: Kecskés Karina, Botos Éva és Almási Sándor. Vannak ragyogó pillanataik és vannak kevésbé ragyogó perceik. Nem szeretném az Új Színház társulatát Derzsi Jánosra haragítani, de tény, Derzsi fantasztikus. Most is. Persze, mikor nem az?
origo.hu
Orbán Viktor: Ez a legsötétebb óra, amiben vagyunk
