Hernádi Gyula rémálmai valóra váltak

Hernádi Gyula prózában, drámában, versben, sőt, Jancsó Miklós „rendezői tettestársaként” a filmművészetben is jelentős életművet alkotott. A regényben és a novellában végigjátszotta a próteuszi újjáéledés szinte minden lehetséges variánsát. Kritikusai dicsőítették és kárhoztatták az avantgárd parabolizmus, a keresztény egzisztencializmus, az abszurd, a sci-fi, a horror, az intellektualizmus és a kommersz mestereként. Szélsőségesen eltérő véleményeket váltott ki a kora hetvenes években Az erőd című nyomasztóan abszurd sci-fi regény is. Akkor a szocializmus elleni alig burkolt támadásként értelmezték, ma pedig úgy beszélnek róla, hogy előre látta az ezredvég iszonyatát. Az író hetvenötödik születésnapját a Kairosz Kiadó azzal ünnepli, hogy Az erőd sajtó alá rendezésével elkezdi a Hernádi-életműkiadást.

Az erőd először 1971-ben jelent meg. Azóta eltelt harminc év. Gondolta volna akkoriban, hogy mennyire másfajta értelmezést kap majd egykor?
– Nem éppen, de azért gondoltam arra, hogy a valóság mindig lepipálja, ha nem is fantáziában, de iszonyatban még a leg-horrorisztikusabb irodalmat is. Akkor jutott eszembe mindez, amikor a híres fesztivál szünetében Cannes mellett a tengerparton Jancsóra vártam, hogy együtt ebédeljünk. S egyszerre fojtó szorongás fogott el. Érzem, hogy valaki, vagy valami néz. Lassan oldalra fordulok és látom, három méterre tőlem ül egy gepárd. Úristen, nem is ittam semmit, a sok filmnézéstől vizionálnék? Aztán valahogy ráébredtem, hogy ez maga a valóság. Jancsó megérkezik, kedélyesen megkérdezi: Na, mi van, öreg? – Lassan nézzél jobbra, mondom neki – különben leharapják a fejedet. Ő sem akarta először elhinni, de kettőnknek mégsem lehet ugyanazon konkrét látomása. – Azt a mindenit – csak ennyit tudott mondani. Aztán a járókelőktől megtudtuk, hogy ez a „kecses” jószág a helyi állatorvos szelídített szörnyikéje. Nem tudtam megszabadulni rossz érzéseimtől. Két nap múlva a helyiek kedvence egyszer csak leharapta és fölfalta a gazdi fejét. Szinte aznap olvastam a lapokban, hogy a Maginot-vonalat, a híres francia erődítményrendszert árverezik. Valakik bevásárlóközpontokból, szállodákból, mozikból álló láncolatot akarnak belőle csinálni. Erről eszembe ötlött, hogy létezik Görögországban is egy hasonló létesítmény, a Mertaxas-vonal, melyet a németek mindkét világháborúban könnyedén megkerültek és elfoglalták Görögországot. Ha egy francia erődből a valóságban is létre lehet hozni egy multiplex-láncolatot, akkor miért ne lehetne regényt és filmforgatókönyvet írni arról, hogy a Metaxas vonalat egy milliomosnő fölújíttatja és éles-véres hadi játék helyszínévé teszi. Unatkozó, perverz milliomosoknak negyvennyolc óra alatt valódi fegyverekkel, valódi zsoldosokkal kell valódi háborút megvívniuk, amelyben akár hősi halottak is lehetnek. A játék szabályai világosak, részt venni benne nem kötelező, ám abban a pillanatban, hogy elkezdődik, már nem lehet kiszállni belőle. S elkezdődik egy vérfagyasztó horror. A szinopszist igen hamar elkészítettem, a regény is megjelent, 1979-ben a filmet is bemutattuk. Szinetár Miklós érdekfeszítő kalandfilmet forgatott belőle, a humanista üzenet is maradéktalanul megvalósult, de lesírt a vászonról a pénztelenség.
– Az erőd főszereplőjének, a görög milliomosnőnek van egy humánusnak vélt elmélete. A hadi játék levezeti az agresszív ösztönöket. Igaza lenne?
– A regény és a film egyaránt arra van „kihegyezve”, hogy ez az ideológia alapvetően téves. Az asszony önámító teóriája szerint az erőd segítségével megvalósíthatóvá válik a világbéke. Aki háborúzni akar, legyen bár magánszemély vagy nagyhatalom, bármikor eljöhet a Metaxas-vonalhoz, s nem kell tennie semmi mást, mint befizetnie a részvételi díjat. Ha szenvedélye a pusztítás, öldökölhet kedvére egy hermetikusan zárt helyen. Eközben az emberiség humanista többsége végre megkaphatná az olyannyira áhított nyugalmat. Ám a valódi, totalitariánus hatalomnak létérdeke a háborúzás, így nem elégszik meg azzal sem, hogy betiltja a játékot. Inkább integrálja a speciális öldöklő agressziót, ami az erődben felgyülemlik, s pusztító csodafegyverként állítja a maga szolgálatába. A regénybeli erőd így olyanná vált, mint az atombomba képlete. A tudósok eredetileg csak hasznosítható szuperenergiákat akartak fölszabadítani, a szuperállamok rátették a kezüket és bekövetkezett Hirosima katasztrófája.
– Valóban a szocialista diktatúra példázatának szánta a regényt? Még azt is olvastam, hogy Az erőd írója a varsói szerződés közös hadgyakorlatait állítja pellengérre.
– Igen, ez is benne volt a műben, támadtak is érte a kritikusok, tisztelet a kivételnek. Ám, ha csak erről szólna, akkor rossz regény, illetve silány film volna. Ezzel szemben, Istennek hála, ma már arra kell gondolnom, hogy megéreztem valamit a vaskor lényegéből. Az erődöt példázatnak, abszurd sci-finek szántam, mára átváltozott realista regénnyé. Az újabb korok történelme a balkáni háborútól, az idei szeptember 11-i tragédiáig szomorú, fenyegető valósággá tette Az erőd lidérces negatív utópiáját. Mondhatnók rezignáltan: a próféta szólt belőlem, de nyilván elhiszi, hogy ennek én egyáltalán nem örülök.