Igazlátó sámán köznapi ruhában

Acsepeli Rákóczi-kertben a napokban nyílt meg az az állandó kiállítás, amely Szervác József költő életét, pályáját idézi emlékezetünkbe. „Születtem jégverésben Szervác Fagyosszent napján. Azóta minden május egy jégzubbonyt fagyaszt rám”. E kemény veretű sorok írója még a születés ünnepnapjának pátoszát is megtagadja magától. A vers címe: SZ. J. Egy költő monogramja, Szervác Józsefé, aki világrajöttének napja nyomán választott magának új nevet a túlságosan gyakori Horváth helyett. Édesapjának elbeszéléséből tudja, hogy 1952. május 13-án zákányos, zúzmarás, csípős, fogas fagyosszent jött reájuk. Kemény nélkülözéseken edzett gyermek- és ifjúkorával soha nem hivalkodott. Mindent elmondott négy versbe szabott szikár szóval: „Csepelsziget csepelfüst csepelszag csepelélet”. Bár fizikai munkából élt, szívből utálta, ha munkásköltőnek nevezték. „Nem vagyok sem melós, sem népies. Magyar költő vagyok és kész.” Legalább annyira dühítette a kétkezi eredet dicsekvő fölemlegetése, mint az újgazdag úrhatnámság vagy az álintellektualizmus megannyi megnyilvánulása. A valódi szellemi teljesítmény előtt akkor is kalapot emelt, ha alkatilag idegenkedett is teremtőjétől.
Költészetének szuggesztivitása nem különleges szópárosításokban, nem nyelvújításban nyilvánul meg. A vérében volt a vers ritmusa, amikor eltért a magyaros vagy az időmértékes lüktetés szabályától, mindig okkal tette. Szervác József költeményei megszólítják az embert, lelkének legmélyét érintik meg. Mintha egy igazlátó sámán vagy táltos köznapi ruhát öltött volna. Ahogy megszólítja életének párját: „ Jó estét, kedves… itthon vagyok. S milyen hazából jöttem hozzád haza ma is. Nézd, homlokomon közöny ütött sebet, meg üveg-szemek”. Először ki sem ejti a magány szót, mégis átérezzük azt a társtalanságot, ami ezerszer megunt munkahelyen, fásult és közömbös kollégák között borítja el az embert. „A gép ily magányos, amin dolgozom”. Azt is tudjuk már: a gépnek mégis jobb, hiszen nem éli át azt az egyedüliséget, amit a föléje görnyedők. E mindenki számára átélhető félelmet Szervác József esetében hatványozza a választott ember stigmatizáltsága is: „Munkám se köt. Tágabb hazát, hatalmat reméltem, hittem egykor én magamnak!” E néhány sorban ott feszül az ezredvégi ember létfilozófiai szorongása és a huszadik század utolsó évtizedének Magyarországára született gondolkodó kiábrándultsága. Szervác József nemzedékének fiatalságát elnyelték a hetvenes évek földszintes, „lichthof-szagú” Magyarországának se íze, se bűze esztendei. Csak a „halálraítélt termékenyülés” maradt. „Adj Uram füveket a földnek, Esőt a sápadó tereknek, Gyökereket a kő-mezőkbe Termőtalajt adj Uram nékünk Nincs hová vetni magvainkat”. Ennek a kétségbeejtően köznapi világnak kevés hasonlóan hiteles és veretes szavú regőse volt, mint Szervác József kétszeres József Attila- és Kölcsey-díjas költő.