Kirakós játék

A Budapest Film az egyetlen magyarországi művészfilmhálózat, a fővárosi art mozi rendszer megteremtésével szinte egy időben kezdte el azoknak a fesztiváloknak a szervezését, amelyeknek szerepe a műfaj magyarországi és európai alkotásainak naprakész bemutatása. Közöttük is rangos helyet foglal el az Európa filmhét, amely tizenegyedik alkalommal került megrendezésre december 1. és 8. között, a Művész moziban. A válogatást ezúttal is Bakonyi Vera, a Budapest Film art hálózatának művészeti előadója végezte.
Bármennyire is igazságtalannak tetszik az új csillagokkal szemben, az ember először önkéntelenül is a nagy neveket keresi. Nem okozott csalódást a német filmművészet klasszikussá érett egykori fenegyereke, Werner Herzog A legyőzhetetlen című angol–német koprodukciós filmje. Herzog elidegenítően haragos színeivel, valóság és képtelenség határán egyensúlyozó történeteivel döngeti a megfejthetetlennek látszó titkok kapuit. Aguirre, avagy az Isten haragja című egzotikus filmjével vált világhírűvé. Az egzisztencializmus képviselői, Sartre és Camus még csupán arra gyanakodtak, hogy a teremtő és a természet közönyössé vált az iszonyatos bűnöket elkövető emberiség iránt. Werner Herzog szerint az önmagát és a környezetét pusztító ember immár magára vonta Isten és a természet aktív haragját, így közel a világ vége. A Kaspar Hauserben még kiábrándultabb és illúziótlanabb az összkép, hiszen a film főhőse számára a lét egyetlen elviselhető állapota az együgyűség maradt. Amint ettől is megfosztják, nem marad más választása, mint meghalni. Eddigi legoptimistább filmje a Fitzcarraldo, amely szerint csak a köznapi szemszögből értelmetlennek látszó, nagyszerű őrültségek ragadhatnak ki bennünket a földi élet abszurditásának ördögi köreiből. A Kegyetlen hegycsúcs című, minden korábbinál kegyetlenebb filmje óta hallgatásra ítélte magát. A Művész moziban szembesültünk a tízéves csöndet megtörő új művel. A legyőzhetetlen a látszatok és a valóság elképesztő disszonanciáját tárja elénk a második világháborút megelőző, nyomasztó korszakban. A rendező életművének utánozhatatlan jellemzője, hogy miközben az eseménysor látszólag egyenes vonalban és valósághíven építkezik, a film mellékmotívumai, a különlegesen elidegenítő háttérszínek és a háttéresemények észrevétlenül átlebegtetik a történetet a rémálok irracionális világába.
A notórius fesztiválnézők számára ismerten cseng az osztrák Michael Haneke neve. Ismeretlen kód című alkotása az elmúlt ezred végnapjainak valóságában játszódik, s arról vall, hogy életünk értelme és célja a földi ember számára megismerhetetlen. Valaki elkövetni vél Párizsban egy jó cselekedetet, amelynek következményei éppen annak okoznak fölmérhetetlenül nagy bajt Romániában, akin segíteni akart. Ám Haneke mégis biztatóbb végkifejlettel ajándékoz meg bennünket, mint Herzog világvége-művei, hiszen a kirakósjáték-szerűen bonyolított cselekményláncolatban valahogy mindenki méltán nyeri el a büntetését valamely korábbi vétkéért. S a jó tettek is nyernek valamiféle fura jutalmazást. Valósághű jelenetek állnak össze tökéletesen irracionális képsorrá Martik Sulik szlovák rendező Tájkép című alkotásában. A vidéki élet különös, groteszk bájáról számos cseh (Menzel, Forman) és szlovák (Jakubisko, Hanák) új hullámos film vallott már. Sulik részben követi ezt a hagyományt, részben elszakad tőle. A Tájkép nem idealizálja ugyan Kelet-Közép-Európa provincializmusát, de az emberhez méltó élet utolsó – és valószínűleg tovatűnt – színterének tartja. Robert Glinski a hétköznapi, lakótelepi Lengyelország tipikusnak látszó képeiből viszi el nézőit egy krimi kellős közepébe. Úgy tűnik, a bűn a huszadik században életünk szerves részévé vált. Ahány film, annyi lehangoló vagy biztató kép, valóságos kontinensnyi kirakós játék tárul elénk az elmúlt és az eljövendő évszázad Európájáról. Vajon melyiknek van (lesz) igaza?