Kontra úr és a közhaszon

Miképp minden napon, azonképpen tegnap, Kontra úr rossz szokása rabjaként, késve csörtetett törzskávéházunk törzsasztalához.
– Képzelje, szerkesztő úr – kapott köszönés helyett unos-unt húrjai pengetésébe. – Mit szól hozzá, hogy végre-valahára megkezdődik a színházak privatizációja?
– Hát, szó, ami szó, a kultúrának ez az ága, eddig egyedüliként, bizony megúszta a vadkapitalizációt – fejtettem ki a témával kapcsolatos gondolataimat öreg barátomnak. – Ám ez egyáltalán nem jó és örömteli dolog. Annyira erősnek bizonyult a színházigazgatói lobbi, hogy a rendszerváltozás után három kultuszkormányzatot is átvészeltek, megőrizve a több mint negyven éve, erőhatalommal kialakított színházi struktúrát. Sikerült minden esetben szakmai érvekkel szőnyeg alá söpörniük a politikusok és szakemberek elképzeléseit. Hogy ez a mostani, jócskán megkésett átalakítás jó vért szül-e vagy sem, csak az ördög tudja.
A csésze szája fölé csobbant a kávé, amikor Kontra úr két kockacukrot vetett feketéjébe.
– Nem mond bolondságot, szerkesztő úr – kavargatta elmélyülten a párálló folyadékot. – Mégse feledje, mindenképpen át kell alakítani a jelenlegi színházi struktúrát. Maga biztosan jobban tudja, hány állandó társulat működik csak mondjuk Budapesten?
– Húsznál is több.
– És mindegyiknek majdnem egyforma a műsorterve. Mindegyik amolyan művészszínház. Mindegyik olyasmiket játszik, amiket az államosítás előtt jobbára kizárólag a Nemzeti engedhetett meg magának. Nemhiába tartja fenn magát az összes állami pénzből. Ám ennek ellenére mindinkább engednek a kommersz kísértésének. A minőség megtartása, netán emelése helyett a színvonal vészes leengedésével próbálják tartani a nézőszámot. Mindezt, ismétlem, állami pénzből!
Egyetlen lendülettel döntötte magába a forró kávét. Csészéje akkorát csattant a csészealjon, hogy bár csupán lopott pillantások, de azok szép számmal kísérték Kontra úr bajuszát törölgető kezét. Észérvekkel igyekeztem csitítani.
– Igaza van, kedves barátom, tökéletesen igaza. Ennek ellenére megkérem, gondoljon bele, a jelenlegi, valóban tarthatatlan rendszerben több mint tizenöt esztendeje kötelezően ki kell írni négy-öt évente az igazgatói pályázatot, mint más egyéb közintézmény esetében. A közhasznú társasági formában a direktor, miként az önkormányzat, résztulajdonosa lesz a színháznak. Amennyiben le kívánják cserélni a vezetőt, valaki kényszerül kivásárolni az ő részét, esetleg a felhalmozott adóságokkal együtt. Ha valaki ügyesen, ami nem jelenti azt, hogy tehetségesen, teszi a dolgát, akár egészen haláláig a teátrum élén maradhat.
Ez pedig, lássuk be, nem a legjobb megoldás. A jelenlegi igazgatók az életüknél is jobban ragaszkodnak hivatalukhoz. Nem hagynak szinte semmi esélyt a régóta kívánatos nemzedékváltásra. Érthető, ugyanis őket sehová sem hívnák rendezni. Már amennyiben kötelező egy igazgatónak rendezőnek vagy színésznek lennie.
Kontra úr kurta mozdulattal hajított megfelelő mennyiségű aprópénzt az asztalra. Valami olyasmit mormogott, hogy úgy látszik, itt a negyven fölöttiekre semmi szükség, meg hogy viszontlátásra, ő amúgy is a kelleténél több időt töltött itt, és nem szeret elkésni.
Hiába volt igaza a változás elkerülhetetlenségében, úgy érzem, senki nem okult igazán a filmgyártás vagy éppen a könyvkiadás magánosításának keserű példájából. Azt hiszem, a színjátszás sem úszhatja meg a privatizáció gyermekbetegségeit.