Vajon az ember születik-e a prózai beszédmódra, vagy megtanulja azt?
– Ez a stílus nem önmagától alakult ki. Egy idő eltelte után szinte ösztönösen „jött” belőlem. Ám az első írásaim, első regényem, az 1968-ban megjelent Kétéltűek a barlangban még igencsak avantgárd formában született. Akkoriban ez volt a divat, és a jugoszláv állam erre volt vevő. A politikának jól jött, hogy felszínre került egy képzett ifjú magyar értelmiségi réteg, amelynek képviselői az anyaország határain kívül az elsőként megnyílt magyar tanszéken végeztek. Jól mutattunk a kirakatban, kiváltképpen azért, mert megpróbáltunk nagyon is kozmopolitaként írni. Ebbe a kozmopolitizmusba nagyon is belefért az a „jugoszláv szemlélet”, ami azt sugallta: nem is olyan fontos, hogy az ember délvidéki magyar. Megvallom, én is besétáltam ebbe a csapdába, megpróbálkoztam a jól bevált modern trükkökkel, s igyekeztem elfelejteni azt, hogy Szenttamásról jöttem, nemkülönben az ottani embereket. A kritika díjazta is a bravúrjaimat. A következő könyvem megírásakor már megvilágosodott előttem, hogy a politika olyasvalamire akar bennünket fölhasználni, ami nekem egyáltalán nincs ínyemre. Ráébredtem, hogy kisebbségi sorsban nem lehet és nem is szabad mellékes dolgokról szépen beszélni. Nekünk igenis fontos ügyekről kell szólanunk. Ezért vissza kell térnem oda, ahonnan vétettem: Szenttamásra. Ahol nekem szerencsém volt, hiszen a nagyapám, apám és nagybátyám is ízesen, élvezetesen mesélt gyönyörű történeteket. Az emberek esténként, munka után összeültek az utcasarkon, és meséltek. A történeteket és a stílust magamba ittam. Csodáltam ezeket az embereket. Eszembe ötlött, hogy gyermekkorom beszélyei nekem is fontosak, azoknak is, akik mesélnek, azoknak is, akik hallgatnak engem és olvassák a könyvemet. Második kötetem, a Testvérem, Joáb némi botrányt is kavart, de díjat is nyertem vele. Abban már – az elődeimtől örökölt nyelvezettel – a kisebbségi magyarság életéből fakadó témaköröket jártam körül. S ehhez a világhoz azóta, bár különböző változatokban, de tartom magamat.
– Ekkor következtek a regények, amelyek Gion Nándor nevét már fogalommá tették a Virágos katonától a Jéghegyen, szalmakalapban című gyűjteményes elbeszéléskötetig.
– Ebben már benne van kisebbségi sorsunk. A Virágos katona már annak a törekvésnek a jegyében született, hogy írok egy családi regénytrilógiát. Kapóra jött egy történelmi regénypályázat. Amikor elkezdtem elmélyedni saját világunkban, rá kellett ébrednem, hogy a délvidéki magyarságnak, ellentétben például az erdélyivel, nincs igazi történelme és hagyománya. A törökök feldúlták ezt a vidéket, a lakosságot kiirtották. Utána betelepedtek magyarok és a szerbek, de nem ezer esztendeig, hanem egy, legfeljebb kétszáz évig éltek ott, és több helyről szivárogtak a gazdag bácskai– bánáti földekre. A családregény megírásakor az a szándék is vezérelt, hogy regisztráljak, megörökítsek valamiféle hagyományt, mert egy-két száz év, ha nem is olyan hosszú, mint ezer, mégis- csak jelent valamit. Így egy kicsit történelmi regénynek is szántam családom históriáját. Nagy sikert arattam vele, nemcsak a vajdasági környezetben, hanem az egész magyar nyelvterületen is. A kritika is sokkal kedvezőbben fogadta, mint hittem volna, s a közönség is. Folytattam a történelmi áttekintést a századfordulótól a második világháborúig. Ebbe már belejátszottak az én második világháború utáni gyermekéveim is. Megírtam „felnőtt” családregényként a Virágos katonát, a Rózsamézt, majd az Ez a nap a miénket. Ehhez már kapcsolhatók voltak a gyermekkori élményeket, így születtek meg az ifjúsági regények, amelyekből filmek is készültek: A kárókatonák még nem jöttek vissza, a Sortűz egy fekete bivalyért. Menet közben éreztem, hogy kimaradt egy rövid, de nagyon fontos korszak a jugoszláviai magyarság történetéből. Az, amikor Jugoszlávia levált a szovjet tömbről, és megrepedt a szocialista világ. Ez a leválás nem volt fájdalommentes és veszélytelen, különösen a félmilliós jugoszláviai magyarság számára.
A háború utolsó hónapjaiban sorainkat büntetlenül megritkították. Gyilkolták a mieinket, csak azért, mert magyarok. Aztán jött a látszatmegbékélés. Ám az anyaország egy másik tömbhöz csatlakozott, s így a délvidéki magyarság gyanússá és kellemetlenné vált, nemcsak az anyaországban, hanem abban az országban is, ahová kényszerűen odacsatolták. Az 1948-tól Sztálin haláláig tartó néhány évet már megírtam ugyan korábbi novelláimban és regényeimben – gyerekszemmel. Úgy véltem, a felnőtt optikájával is végig kell pásztáznom rajtuk. A valós vagy kitalált szereplők, akik megjelentek a Latroknak is játszott trilógiában, átélik ezt az öt-hat esztendőt. Az ő sorsukon keresztül mutattam meg e gonosz és veszélyes éveket. Az Aranyat talál című regényt épp most írom, negyedik folytatása lát napvilágot a kecskeméti Forrás című folyóiratban.
– Mit jelent önnek a Kortárs-díj a sok rangos trófea után?
– Ez a kitüntetés azért kedves számomra, mert ebbe a folyóiratba rendszeresen írok. A szerkesztőséget kedvelem. Úgy gondolom, ennek a díjnak becsülete és irodalmi rangja van.
origo.hu
Magyar Péterék hazudtak a rendezvényük költségeiről
