A két fiatal esetében ne tessenek holmi automobilos túrára gondolni, frászt! Ők bizony, hogy minél lélekbe markolóbban élhessék át mindazt, amit vélhetőleg Kőrösi, tömegközlekedéssel utaztak a kiváló férfiú végső nyughelyéig. Ami nekik hetvenkét napjukba, az a nagy elődnek három és fél évébe került.
Túl az élményszerzésen, hőseink komoly missziót vállaltak. A december tizenegyedike óta komor színben ismert (hajdan mesés jelzővel illetett) Kelet felsőoktatási intézményeiben öregbítették az Eötvös Loránd Tudományegyetem hírnevét. Így eddig nem létező kapcsolatokat építettek ki. Meglepődve tapasztalták, hogy Szíriában, Irakban vagy Iránban tudnak rólunk, magyarokról. E tudás a proletárdiktatúra kül- és gazdaságpolitikájának emléke. Jelen út pedig az ELTE hallgatói önkormányzata, a kultusztárca és a külügyi kultúra emlékévé nemesülhet. Noha nem néztek mindenütt üres tekintettel a magyarok említésekor, Kőrösiről a kilenc országot érintő út indiai állomásáig bizony nem hallottak a megkérdezettek. Jegyezzük meg, a kiváló férfiú inkognitóban utazott, viselve a meglátogatott népek akkor szokásban lévő ruházatát. Ladak, Calcutta, Dardzsiling, a városok, ahol Balázs és Levente Kőrösi emlékét őrzőkkel találkoztak.
A véres december tizenegyedikei nap Pesavarban virradt a világjáró egyetemistákra. A nagyvilág vihara, úgy látták, elkerülte a várost, ámbár az emberekről lerítt, egyik pillanatról a másikra képesek fanatizmustól tüzelt vadakká válni. Mindennaposak arrafelé a háborús összecsapások. A drogcsempészek állig felfegyverzett hadseregei évente három-négyezer pakisztáni katonát ölnek meg. Az aláaknázott fontosabb főútvonalakon szintén nagyon sokan halnak meg. Hála istennek, a világjáró fiatalok épségben hazatértek. Megtarthatták vallásukat is, miután kizárólag egyetlen elszánt muzulmán akarta őket iszlám hitre téríteni. Habár lelkük megúszta a viszontagságokat, azért testüket meggyötörték, a kényes európai gyomornak nem való primőr saláták. No meg a Himalája: ötezer méter feletti ritka levegője üvegszilánkként hasogatta tüdejüket. Világjáróink nem panaszkodtak, hiszen a kiváló előd náluk sokkal keményebb körülmények között utazott.
Tibetben Kőrösi nem hogy ismert, de ő az egyetlen európai, aki boddhiszatva, azaz szent. Semmiképen se keverjük össze, figyelmeztettek a fiúk, a számtalan India-szerte ügyeskedő álszenttel, akik a gyanútlan turisták bukszájának béléséért cserébe az öröklétbe vezető út titkaival ajándékozzák meg a hiszékenyeket. Kőrösi Csoma valóban szenthez méltó módon élt. Gondoljunk bele, tizenkét éven keresztül egy kétszer két méteres, háromajtós helyiség szolgált otthonául, egy földre terített gyékénnyel, írózsámollyal, valamint az utazóládájával.
Bánfi Balázs és Törcsi Levente Balázs itthon is folytatják missziójukat. Az ország minden szegletében felkeresnek iskolákat, hogy átadják az apróságoknak, akik jószerével azt sem tudják, ki volt Kőrösi Csoma Sándor, mindazt az élményt, ami őket érte végigjárva a nagy magyar világjáró útját. Végig, egészen Kőrösi dardzsilingi végső nyughelyéig. Akik ott jártak, emléktáblát állítottak a síremlék mellé. Balázs és Levente nem kívántak ilyen módon megemlékezni útjukról. Ők fenyőfacsemetét ültettek. A temető gondnokának levelet adtak, amelyben megkérik az utazókat, akik eljutnak a sírig, támogassák a mindenkori gondnokot pénzzel, hogy ápolja a fát. Elértek egy olyan út végére, amely, úgy érzik, nem ért véget igazán, folytatódik, miként a fenyő él tovább.
origo.hu
Újabb tanú vallott a Lakatos Márk-ügyben
