Új barátok a Boncák helyett

Egy idő múlva minőségbe csap át a mennyiség, tanították egykoron a marxista–leninista nagyokosok. Hát igen sok idő kellhet hozzá, mert a Barátok közt című mosószappan-operett évek óta, minden munkanapon mulattatja a fanatikus nézőket, s lám mégsem bírnak az alkotók a silánynál jobb minőséget produkálni.
Adva volt egy amolyan televíziós multinacionális vállalkozás, amely fantáziát, no meg sok-sok dohányt szimatolt kis hazánk frissen kereskedelmiesedett médiavilágában. Nosza, barátaim – így kiáltott valamelyik fejes –, irány Hungária! S jöttek ők, magukkal hozva a napi tv-sorozat készítésének elixírjét. Egy ocsmány épületben felépítették a rémdráma teljes díszletét. Így kell, kérem alázattal, megfogni a pénzt. A falak egyik oldalát kocsmának, míg a másikat konyhának festették meg. Nem csupán nyersanyagot, de időt és pénzt is spóroltak, spórolnak, ugyanis a helyszínek közötti átállás ideje oly rövid, hogy az elcsigázott stáb tagjai egy híg kávét sem képesek felhajtani. Rendjén való lenne ez, amennyiben a megspórolt pénz mennyiségét a sorozat minőségének javítására fordítanák.
Az épület mellett megvettek jó csomó, nagy tudású szakembert. Szó szerint, mert ugyebár, amikor előkészítették a művet, akkoriban esett szét a királyi televízió, s a földönfutás rémétől fenyegetett tévések röpke gondolkodás után aláírták a komoly summákat ígérő szerződéseket. Várta őket a munka. Már gondolták szegények, és örültek is legbelül, mivel tévéjátékot csinálni jó buli. Munka helyett azonban tanulás következett. Először el kellett sajátítaniuk a napi tévéjáték-készítés csínját, majd a bínját. Hát ez van, ha gyakorlatlan, kis butusokkal kezdenek a nagy profik. Olyanokkal, akik háta mögött félszáz, száz tévéjáték és tévéfilm sorakozik. Na ja, csak éppenséggel azok nem napi sorozatok! Jogosan merül fel a kérdés: vajon mi az ördögtől más egy ilyen nyavalyás napi sorozatot összebarkácsolni, mint egyéb más, dramatikus tv-produkciót? Lássuk!
A Barátok köztben a mesterséges intelligencia az úr. Ami Kubricknál és Spielbergnél mindössze fantazmagória, náluk a tuti valóság. Beérkeznek a dialógusírók anyagai. Azért nem beszélhetünk forgatókönyvírókról, mivel hajdanában, a magyarság lelkivilágát marha jól ismerő külföldi fejek küldözgették szinopszisaikat faxon, meg e-mailen. Irományaikban hajszálpontos regulákkal látták el a dialógszerzőket, hol, mikor, miért, miféle lelki fordulatok, törések, éppenséggel katarzisok szükségeltetnek. Manapság szabad kezet kapnak a történet superviserei (akik helyes mederbe terelgetik a cselekmény folyását). A beérkezett párbeszédeket betáplálják a komputerbe, ami sebesen kiköpi magából, hogy melyik jelenetet hány perc alatt kell leforgatni. Az idő pénz. Ennek szellemében az a legjobb, aki a leggyorsabb, az a legjobb, amit a leggyorsabban vesznek fel. Szegény, szerencsétlen színészek, megint az ő hátukat csíkozza a karikás. Próbára nincs idő. Hamarjában bebiflázzák a rizsát, aztán nyomás! Hát olyanok is. Egy hajszálnyival sem jobbak. Náluk már csak a műkedvelő gyermekek égőbbek. És tessenek belegondolni, odakint a művelt Nyugaton, még a színészek helyett is amatőröket szerepeltetnek. No, ennyiben legalább megelőztük Európát, már a napi mosószappan-operett színjátszásának minőségében.