Valóban író akartam lenni, de az csak legenda, hogy valaha is jegyzett irodalmár lettem volna. Gimnazista koromban elsősorban iszogattam, cigarettázgattam, mint a többi kamasz. Tizenöt éves koromig kis detektívtörténeteket írogattam, amelyeket esténként felolvastam a kisöcsémnek, de amikor megnéztem Kalatazov Szállnak a darvak című filmjét, úgy döntöttem: filmíró leszek, de csak hobbiszinten. Így sikeresen befejeztem az építőipari technikumot, noha állandóan moziba jártam, s buzgón körmöltem forgatókönyveimet az asztalfióknak. Azért a barátaimnak megmutattam őket, s az iskolában is mindenkit meg akartam fertőzni a film szeretetével, akit csak tehettem, rábeszéltem: írjon filmregényt. Amikor bevonultam katonának, egyszer csak kaptam egy levelet. Technikumi osztálytársam beszámolt arról, hogy jelentkezett a filmművészeti főiskolára, forgatókönyv-írói szakra, és föl is vették. Arra biztatott, kövessem a példáját, hiszen annak idején az én hatásomra kezdett el írni. Nos, ha nincs ez a levél, az életben nem vettem volna igazán komolyan azt a gyerekkori elhatározásomat, hiszen félénk, visszahúzódó ember vagyok. Leszerelés után mégis megpróbáltam, és íme, sikerült. Fölvettek a moszkvai főiskolára.
– Milyen volt a Brezsnyev-érában a művészeti főiskolások élete?
– Azokban az években a legboldogabb élete az egyetemistáknak és a főiskolásoknak volt, hiszen egyfajta védőburok alatt éltek. Persze, voltak tiltott zónák, de ezzel akkor még senki sem foglalkozott, mert még nem volt létkérdés. Bevallom, még azt is elhittük többé-kevésbé, hogy ennek így kell lennie, ez az élet rendje. Valamit azért megéreztem a külvilág atmoszférájából, amikor még főiskolásként megírtam az Áfonya, a vagány forgatókönyvét, amivel később, ha szabad ilyet mondani, befutottam. Az egyik főiskolai tanárom, a közismert szovjet kritikus, tapintatból ne említtessék a neve, nagy meglepetésemre elkezdett félni a pikareszk történettől. Tény, hogy amikor megírtam a forgatókönyvet, komolyan megijedt. Szegény Áfonya számos álságos főiskolai vita középpontjába került, többen is elítéltek érte. Ennek ellenére elküldtem egy munkástémára meghirdetett forgatókönyv-pályázatra, s elnyertem az egyik díjat. Mi több, Georgij Danyelija, a nagy grúz rendező elolvasta a könyvet, megkeresett, és e találkozás végeredményeként elkészítettük a nagy sikerű filmet. Félre ne értse, nagyra becsülöm Georgijt, de őszintén szólva nem tetszett a film. Az én eredeti elbeszélésemben Áfonya idézőjeles vagány volt, valójában töprengő, lelki ember. Én úgynevezett „búsulj” filmet írtam. Danyelija viszont leforgatott egy „ne szomorkodj, ne búsulj” típusú opust. Optimistává tette a történet eredeti szomorú tónusát.
– A mintegy félszáz filmjéből ki tudná-e választani a kedvencét?
– Kapásból a budapesti orosz szemlén is látható Zéró városra szavaznék. Arról szól, hogy milyen volt az életünk és valószínűleg a maguké is a rendszerváltozás előtt. Egy nagyvárosi, moszkvai mérnök hivatalos útra megy egy világ végi kisvárosba, amely olyan, mint egy lidérces álom. Az utcák néptelenek, az órák nem egyszerűen csak késnek, hanem évtizedekkel el vannak maradva a jelentől. Magyarán: hősünk egyik pillanatról a másikba visszajut a szocializmus nyomasztó barakkjába. S láthatták önök is A csekk című nagy vihart keltő filmemet, amelynek nemcsak a forgatókönyvírója voltam, hanem Borisz Giller társrendezőjeként is debütáltam. Ezért a kicsit „amerikai” stílusú groteszk, vérfagyasztóan vidám maffiafilmért a kritikusok otthon támadtak, a közönség viszont, ahogy mondani szokás, „zabálja” most is. Ha meggondolom, minden filmemet édes gyermekemnek érzem.
origo.hu
Óriási bajban a baloldali pártok, mindent elkövetnek, hogy átverjék a választókat
