A remény bobja

A baseballsapkás Tvrtkónak most bejött. Nem mondom, hogy telibe lőtte a tízest a céltáblán, inkább úgy fogalmaznék: orcán csókolta a téma. Ő pedig – becsületére legyen mondva – megérezte ezt, és tisztességgel a háttérbe vonult. Hagyjuk is a műsor, a Pokoli történetek boncolgatását, inkább írok annak egyik hőséről, a csodálatos Strehli Ildikóról.
Hollywoodban, mondjuk Joe Esterhas, azt a címet adná egy Ildikó életéhez hasonló sorsot elmesélő forgatókönyvnek, hogy Magyar jég veled. (Tetszenek emlékezni, a Jég veled, a jamaicai bobválogatott elképzelt történetéval birizgálta a rekeszizmokat.) Nálunk, itt a Kárpát-medencében, nem szükségeltetik soronként vagyonokat kereső sztár forgatókönyvszerző, nálunk a magyarok istene végzi el munkáját. S bizony hátborzongatóan jól. Félre a cinizmussal! Strehli Ildikó maga a csoda, aki már most megérdemli, hogy nevét a legnagyobb honi sportolókéval együtt emlegessük. Minden pátosztól mentesen azt kell mondanom: sorsának, akaratának mindannyiunknak példát, erőt kell adnia!
A „fekete hercegnő” – miként sporttársai, ellenfelei szólítják koromfekete ruhája miatt – nem kisebb célt tűzött maga elé, mint hogy magyar bobcsapatot szervezzen, velük elinduljon és természetesen nyerjen az idei téli olimpián. Vélhetőleg a legtöbben – magamat is ide számítva – egy lyukas garast sem adtunk volna azért, hogy olyan eredményt tudnak produkálni lányaink, amellyel bejuthatnak az Salt Lake City-i mezőnybe. Azután következtek a futamok. Kezdetben a papírforma igazolódott. Ám Ildikóék nem adták fel. Végezetül így kommentálta eredményüket a lelkes hangú amerikai riporter: a Magyarország 1-nek sikerült! Ott lehetnek hát a világverseny indulói között. E tett már önmagában is megérdemel minden elismerést. Hát akkor most tegyük hozzá: Strehli Ildikó beteg. Nyirokrák támadta meg szervezetét. Nem is olyan régen, már győzedelmeskedett a gyilkos kór felett. Én hiszem, a Jóisten vele van, miként a bobpályán szintén. Vujity Tvrtko feltette a kihagyhatatlan, kegyetlen kérdést: lehet, hogy legyőz a halál? Ildikó így felelt: egyszer megpróbálta, nem sikerült.
Nem csupán a versenypályán, de a rákbetegek szövetségének egyik amerikai – mert ott él férjével Ildikó – közösségében szintén e csodálatos sportoló tartja sorstársaiban a lelket. Kell is, hiszen a klub tagjai közül évente 150–200 embert ragad magával a halál. Fejet illik hajtanunk Ildikó férje, Bob (nomen est omen) előtt szintén. Nélküle – úgy vélem – elmaradt volna a csoda. Irigylésre méltó szerelem az övéké. Bob, a kétkezi munkás, mindent feláldozott, feláldoz imádott feleségéért és a magyar bobválogatottért. Eladták lakásukat, hogy versenyjárművet vehessenek, hogy felkészülhessenek a megmérettetésre. Nos, az ő felkészülésük kissé másképpen fest, mint például az USA válogatottjáé. A magyar csapatnak nincsenek edzőik, kondigépeik, videokamerák helyett Ildikó agya rögzíti a pályát, szimulátor híján képzeletben gyakorolnak, s míg sporttársaikat helikopter, őket tizenkét éves mikrobusz szállítja a verseny helyszínére. Jég, hó és megfelelő bobpálya helyett a Wekerle-telepen gyakorolják az indulást egy lestrapált személyautót taszigálva.
A szellem lenyűgöző tehetsége mellett sportteljesítményeink azok, amelyek miatt a világ elismeri hazánkat. Most ismét bizonyíthatunk. Bár Strehli Ildikó bizonyított eddig is. Február 19-én 16.30-kor együtt szurkolhatunk a magyar bobválogatottnak, a magyar egynek, ahogy odakint hívják őket, azaz a remény bobjának.