Fehéroroszország nyugati határánál születtem 1943-ban, egy ugrásnyira Lengyelországtól. Színházi rendezőnek készültem, így a középiskola befejezése után először a Scsukin Színházi Főiskola színházi fakultását végeztem el, s utána szereztem másoddiplomát a filmrendezői kurzuson. A főiskola befejezése – egy kis moszkvai, majd krími intermezzo – után hazautaztam Minszkbe, s huszonkét éve dolgozom a fehérorosz filmstúdióban.
– Éppen a legnagyobb nemzetközi sikert kivívó filmjeinek volt a legviharosabb előélete, ráadásul a szocializmus végnapjaiban.
– Már jócskán nyakig voltunk a peresztrojkában és a glásznosztyban, de filmjeimet magának Gorbacsovnak és kedves feleségének kellett kimentenie a dobozból. Jóllehet A baj jele című film kálváriája még a Brezsnyev-érában kezdődött. A forgatókönyvet Bikov világhírű regénye nyomán már 1966-ban elkészítettük, s nyomban benyújtottuk engedélyeztetésre. Amikor a film végre nagy keservesen elkészült, a kommunista párt központi bizottsága betiltotta. Azzal a kemény indoklással, hogy egyenlőségjelet tettünk a szocializmus és a fasizmus közé. Az volt a szerencsém, hogy 1986-ban Gorbacsov meglátogatta feleségét, aki már akkor is a jaltai szanatóriumban betegeskedett. Ott szokás szerint összeállítottak nekik egy filmprogramot, amelybe belekerült A baj jele is. Miután megtekintették, Gorbacsov azonnali hatállyal feloldotta a tiltást. A megboldogult Raisza Gorbacsova, áldja meg az Isten, valósággal lelkesedett a munkánkért. A mi páncélvonatunk című, kétrészes filmem témája nálunk még 1988-ban is úttörőnek számított. Először forgattunk a Szovjetunióban filmet a sztálini koncentrációs lágerekről és egy szovjet tisztről, akiben fölébred a lelkiismeret. A kommunista párt ezt is betiltotta, de a történet megismétlődött, Raisza újra engedélyeztette a forgalmazását. 1992-ben már különösebb botrány nélkül készítettük el a Politbüro Szövetkezet, avagy hosszú lesz a búcsúzás című szociális tragikomédiánkat Jevgenyij Grigorjev forgatókönyve nyomán. E groteszk film, amelyben együtt szerepel Sztálin, Hruscsov, Brezsnyev és Csapajev, bejárta egész Európát, számos fesztiváltrófeát hozott nekünk, köztük két fődíjat. De legalább ilyen nagy szeretettel gondolok a ’44 augusztusában című filmünkre. Az alapmű Vlagyimir Bologomov híres háborús regénye volt. No, nem lennék én, ha nem történt volna ezzel a munkámmal is egy kis kalamajka. A belorusz köztársaság elnöke, Lukasenko támogatása kellett ahhoz, hogy a film úgy készüljön el, ahogy elképzeltem. Csak így sikerült elkerülnöm az egykori Szovjetunió köztársaságaiban a második világháborús filmeknél még mindmáig kísértő, kötelezőnek vélt patetikus felhangokat. Így leforgattunk egy hatásos háborús thrillert, ami mind a szakmának, mind a közönségnek tetszett. Annyira szerencsém volt Bologomov regényével, hogy a film New York-i premierje szerződést hozott nekem egy fehérorosz–amerikai filmes koprodukcióra.
– Amelynek végeredménye,
A rózsa éneke című film forgatása szinte a napokban ért véget.
– E filmben a fehéroroszországi zsidóság kálváriáját dolgoztuk fel. Nagy kaland volt belevágni egy vállalkozásba, ahol a rendező és a technikai személyzet képviselte az olcsó, kelet-európai munkaerőt, s rajtunk kívül a producertől a statisztákig bezárólag mindenki amerikai. Én többszörösen is kellemesen csalódtam. Soha senki nem próbálta korlátozni művészi elképzeléseimet. Azt viszont vasszigorral ellenőrizték, hogy betartjuk-e a forgatási időt. Öt hét alatt kellett elkészülnünk egy látványos tömegjelenetekben gazdag filmmel. A befejezés után egy napig kórházban ápoltak. Mégis örömmel töltött el, hogy az amerikaiak elégedettek voltak velünk, s hogy megfeleltünk a miénktől eltérő, talán kissé pragmatikus, ám kőkemény profi munkastílus elvárásainak. Jelenleg a vágásnál tartunk. Márciusig elkészülünk az utómunkálatokkal, így minden további nélkül nevezhetünk vele a moszkvai fesztiválra.
origo.hu
Óriási bajban a baloldali pártok, mindent elkövetnek, hogy átverjék a választókat
