„El sohasem veszünk”

Szomorú, hogy az Árgus című kitűnő székesfehérvári irodalmi folyóirat frissen megjelent óévi száma előtt egy megrendítő kálvária ismertetésével kell tisztelegnünk. Ám a látszólag megnyugtató végkifejlet ellenére sem térhetünk napirendre afölött, hogy helyi erők megakadályozták: Aba Novák Vilmos A magyar–francia történelmi kapcsolatok című pannója a millenniumi ünnepségsorozat csúcspontján, 2001. augusztus 20-án kerüljön méltó helyére, a jelenlegi Csók-képtárba. Mert Rockenbauer Zoltán, a nemzeti kulturális örökség minisztere csak két hónapos késéssel avathatta föl a remekművet.

Ezekre a kérdésekre keresi a választ a lap három tanulmánya és Döbrentei Kornél Sorspannó című verse is. Olvashatjuk a folyóiratban Rockenbauer Zoltán árnyaltan méltató esszéjét (Barbár zseni), amely Pablo Picasso szavaival kezdődik. „Ki ez a barbár zseni?” – kérdezte a huszadik század képzőművészetének páratlan spanyol géniusza a magyar mester művének megpillantásakor, az 1937-es párizsi magyar világkiállításon. Mindenek- előtt Picasso éleslátásának köszönhető, hogy Aba Novák A magyar– francia történelmi kapcsolatok című, tizennégy darabból álló két méter széles, 7,80 méter magas, farost lemezekre festett pannója elnyerte a kiállítás nagydíját, az aranyérmet.
Az 1937-ben fölmagasztalt kép megaláztatásának 1945-től 2001 októberéig tartó teljes kronológiáját Péntek Imre költő ismerteti (Egy pannó feltámadása), aki többszörösen is exponált szereplője a pannóért vívott nemes küzdelemnek. 1937-ben Schmidl Ferenc főépítész elképzelései szerint a mai Bartók Béla térre került volna az a kultúrház, amelynek központjában állt volna Aba Novák Vilmos grandiózus pannója és Csók István Báthory Erzsébet című nagyméretű képe. Ám – Péntek Imrét idézve – „a Kádár-korszak hivatalos művészetének kritikátlan dicsőítői”, a (Rockenbauer szavaival) „tankokkal érkező fölszabadítók” szellemi vazallusai nem tudták megbocsátani Aba Nováknak, hogy az értékek iránt fogékony Horthy-korszak megbecsült művésze volt, akár a Nyugatosok és a népiesek első nemzedékei. Ugyanazon eszme jegyében törölték volna ki a magyar kultúra történetéből a törpe korszak percemberkéi Szabó Dezsőt, Hamvas Bélát, Várkonyi Nándort, Kondor Bélát, Kohán Györgyöt, Tóth Menyhértet, mint Aba Novák Vilmost és jeles monográfusát, Supka Magdolnát is. A pannóért és az Aba Novák- életműért Supka Magdolna, a magyar művészettörténet egyik legkiválóbb egyénisége évtizedeken át folytatta mindmáig heroikus küzdelmét. Nem rajta múlt, de monográfiájának 1966-os és 1970-es kiadása sem tudta megakadályozni, hogy a mű méltatlan körülmények között kallódjon a szocializmus évtizedei alatt. A legújabb kori rémtörténet végkifejletét, a késleltetett happy endet Supka Magdolna dolgozata (Üzenet Székesfehérvár polgáraihoz…) tárja elénk. Jogos felháborodástól izzó soraiból tudjuk meg, hogyan folytatódott itt és most, a millennium évében a percemberkék dáridója. Helyi muzeológusok a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek inkvizítori buzgalmával akadályozták meg, hogy a pannó újraavatása 2001. augusztus 20-án megtörténjék. Szinte ugyanazokkal a szavakkal kisebbítette annak idején két vezérideológus, Rózsa Gyula a hetvenes és P. Szűcs Júlia „átváltozóművész” a nyolcvanas évekbeli Népszabadság hasábjain Aba Novák Vilmost, mint itt és most a baloldali-liberális országos lapok és a Fejér Megyei Hírlap tollforgatói. Kereskedelmi televíziókba illő szitkaikkal nem kímélték a millenniumot, Aba Novák Vilmost, Supka Magdolnát, az Árgus című folyóiratot és az identitására büszke magyar többséget sem. S bár a hírlapi csatározások utórezgései még ma sem csitultak el, a festőművész halálának hatvanadik évfordulóján, 2001-ben mégis méltó helyére, a Csók-képtárba került a pannó. Bizakodásunknak adott hangot az október huszadikai avatáson Döbrentei Kornél Sorspannója, Kocsár Miklós kórusfeldolgozásában. „Vagyunk és leszünk. El sohasem veszünk”.