Tündérmese teremtett hősökkel

John Ronald Reuel Tolkien (1892–1975) az oxfordi legrégibb kollégium, az 1264-ben alapított Merton angol nyelv- és irodalom professzora volt, s mint ilyen, elsősorban az európai ősi nyelvekkel foglalkozott, különös tekintettel arra, ezek milyen összefüggésben voltak az angol nyelv kialakulásával. Szakmabeliek szerint Tolkien e téren kiemelkedő tudományos munkát végzett. Bizonyára. Nevét azonban nem ez, hanem háromkötetes, ezerötszáz oldalas regénye, A gyűrűk ura (The Lord of the Rings) tette ismertté, őrizte meg mindmáig, s nagy valószínűséggel még sok-sok évtizedre. A kötetek 1954-ben 1955-ben jelentek meg, és azonnal nyilvánvalóvá tették: új tündérmese született, az író által teremtett hősökkel, körülöttük élő mesevilággal, melynek Tolkien nemcsak a pontos, térképekkel is ábrázolt földrajzát találta ki, hanem a nyelvét és az írását is. Középfölde, ahol a mese játszódik, és az azt körülölelő hegyek, erdők, folyók, síkságok, várak, a barlangok és tavak oly aprólékos gondossággal megírtak, mintha létező helyek lennének. És éppilyen aprólékosan pontosak a figurák is, a hobbitok, a tündék, a kószák, a törpök, az orkok, a gyűrűlidércek, a trollok. Valóságosak és mégis irreálisak, amint az mesehősökhöz illik.
Azt, hogy miről szól (mesél) A gyűrűk ura, néhány sorban lehetetlen elmondani. A lényeg az: jók és rosszak harcát látjuk, egy titokzatos, bűvös erejű tárgy – az Egy Gyűrű – birtoklásáért, illetve elpusztításáért. Ez a történet a nagy tettekre kiválasztott ifjú hős, Frodó köré épül. Ha jobban szemügyre vesszük őt, meg az őt körülvevők figuráját, s a mese egyes elemeit, fordulatait, nem nehéz észrevenni, hogy Tolkien tulajdonképpen „hozott anyagból”, mondákból, mítoszokból, legendákból építkezett. A Nibelung-ének, a Kalevala, az Edda, az Artur-mondakör, a kelta legendák, a kereszténységnek a Bibliában megörökített hit elemei, alakjai, de a középkor lovagregényeinek, a Parsifal-történetnek, vagy az éppenséggel a Shakespeare varázslójára, Prosperóra emlékeztető alakoknak a felbukkanása, jelenléte is csak ezt erősíti. Tolkien tudatosan használja fel az európai és nem csak európai kultúra, hitvilág, vallások anyagát, ám mindebből saját világot hoz létre, megteremtve a maga egyéni mitológiáját. A gyűrűk ura egyben óriási összegzés is, mint hasonlóképp az ismert mitológiai elemekből létrehozott nagy eposzok, az Iliász és az Odüsszeia.
Tolkien világa szinte kiált azért, hogy mozgóképsorokban is megelevenedjék. A kihívás azonban oly óriási, hogy erre mégis vállalkozni egyfajta istenkísértésnek tekinthető. Peter Jackson rendező és alkotótársai vállalták. Éveket töltöttek az előkészületekkel, a forgatókönyv meg- és átírásával, a speciális effektusok kidolgozásának részleteivel, a helyszínek, az öltözékek, a sminkek, a kellékek kitalálásával, megtalálásával. Végül, a filmtörténetben egyedülálló módon, egyszerre, vagy inkább párhuzamosan forgatták A gyűrűk ura három részét, A gyűrű szövetségét, A két tornyot és A király visszatért. Most itt az első rész, a három óra időtartamú A gyűrű szövetsége. Ha Tolkien élne, valószínűleg elégedett lenne vele, hiszen elképzelései, megteremtett hősei, helyszínei, egész világa, sőt, az is, ami e figurákat és ezt a világot a fentebb említett más mondákhoz, mítoszokhoz és legendákhoz kapcsolja, megjelennek a filmben. Jackson, aki megszállottként dolgozott a filmen, tulajdonképpen ugyanazt csinálta, amit a Harry Potter esetében Chris Columbus: a lehető leghívebben tette át egy más közegbe Tolkien művét: az olvasmányélményből látványélményt varázsolt. Rendezői elképzelései, fantáziája azt célozták, hogyan lehet képpé tenni a szót. Az eredmény: aki olvasta a nálunk 1985-ben megjelent könyvet, az örömmel látja, hogy a figurák és Középfölde alakot öltöttek. Aki pedig a könyv ismerete nélkül nézi A gyűrű szövetségét, olyan filmélménnyel lesz gazdagabb, mely önállóan is élvezetes, és esetleg eszébe juttat egy másik történetet, a Star Warst, melyet – és ez nem titok – nem kis részben A gyűrűk ura inspirált.