Új esztendő, rég megunt hagyományok

Ha egy marslakó beül az Antológia 2001 című néptáncelőadásra, könnyen arra a következtetetésre jut, hogy a földnek ezen a szegletén különösen harsány és haragos a nemzeti táncdivat: nagybajszú, bőgatyás, pörge kalapos hímnemű egyedek csapdossák a csizmaszárat, hadonásznak színes löttyel teli flaskákkal, olykor hoszszú, befont fejszőrzetű nőneműeket forgatnak saját tengelyük körül. Semmi több. Mindezt soha meg nem unt, katonás alakzatokban, négyszögekben, körökben, látványosan hömpölygő átlókban. Ó, szent diagonál, sosem mész ki a divatból…
A magyar színpadi néptáncművészet fejlődéséről, modernizálódásáról, bátor, öles lépteiről beszélni túlzott előzékenység volna. Nem szükséges más bolygóról idepotytyanni ahhoz, hogy egyoldalú képet alakítsunk ki a magyar tánckultúráról, vagy hogy a műfajtól idegenkedők előítéleteit lássuk igazolódni a szombat délelőtti előadás alapján. Az elmúlt év (úgymond) kiemelkedő koreográfiáiból válogattak az Antológia 2001 rendezői, a Martin György Néptáncszövetség – így akár a néptáncmozgalom és -művészet jelenének nagyszabású, nézőt, táncost, koreográfust egyaránt felvillanyozó összefoglalása is lehetett volna ez az alkalom. Ám idén az Antológia állatorvosi lóként került színpadra. Egy helyen, viszonylag rövid idő alatt, frappánsan összefoglalta, milyen problémákkal, kételyekkel küszködik a mai magyar néptáncművészet.
A tizenöt műsorszám alatt csak elvétve oszlott el az unalom, a fáradtság, az elhasználtság homálya. A dunaújvárosi Vasas Táncegyüttes Utolsó kecskekeresése (koreográfus: Rácz Attila) egyszerű ugróssal és rengeteg humorral, iróniával, a Jászság Népi Együttes moldvai táncegyvelege (Kocsán László) lírai erejével, méltóságteljességével és metafizikájával, a békéscsabai Mlinár család bensőséges somogyi tánca (Mlinár Pál) keresetlenségével fogta meg a nézőt. Míg a közhangulatba tökéletesen illeszkedett a Bihari János és a Válaszút Táncegyüttesek nagy pipájú, kevés dohányú előadása: előbbi közhelyesen monumentális kutasföldi táncai (Szűcs Gábor), utóbbi fantáziadúsan induló, de ki nem bontakozó Pályaudvara (Diószegi László). Jóllehet, az elcsépelt térformákkal működő, siváran ötlettelen, a táncos személyes virtuozitását gondosan kigyomláló darabok, mint többek között a martonvásári Százszorszép Táncegyüttes rábaközi vagy a miskolci Szinvavölgyi Táncegyüttes sárközi táncai is élvezhetők azoknak, akik nem vélik úgy, hogy a Gyöngyösbokréta-mozgalom és a szakszervezeti csárdások kora után is lehetne, kellene újat mondani. Bár a szombati alkalom a szakma szemléje, ünnepe volt – a telt ház, a tomboló közönség nem engedte feledni –, ez az ünnep az önszembesítés pillanata is.
Merre tartasz, magyar néptáncművészet? Megmaradsz a muzeális értékű táncrekonstrukcióknál, melyekben minél monumentálisabban, geometrikus fegyelmezettséggel törekszel megemlékezni hajdan volt extázisokról? Vagy utat vágnál az emészthetőbb, világzenei alapú, multikulturális mozgáskészletű show felé, hogy közérthetővé tedd magad? Gondolkodsz netán más lehetőségekben is? Gondolsz netán önfiatalításra is, vagy öregesen-mogorván védelmezed évtizedek zárványait, megrögzöttségeit, fitytyet hányva a provincializmus fenyegetésére? A tánc legeltökéltebb híveinek föl kell tenniük a továbblépés kínos kérdéseit, mert az idei antológia a szakma elkényelmesedéséről, helyben toporgásáról, maradiságáról tanúskodott. Véget kell vetniük az önáltatásnak, a koreográfusi babonáknak, az alibi-koreográfiáknak, a védekező belterjességnek, mert a rossz trend megfojtja a kiváló alkotásokat.