Virtuális kocsma és csillagok

Nem óhajtok sem rosszabbik, sem jobbik májamat elővéve, kivételezett módon bánni, vagy elbánni az m1-gyel, pusztán azért írok rendszeresen a földi sugárzású közszolgálati csatornáról, mivel az új esztendőben jó sok új műsorrral kedveskedtek nézőiknek, s kutya kötelességemnek érzem az újdonságokkal kapcsolatos észrevételeimet megosztani önökkel. Kezdjük hát!
Egy újszülöttnek minden vicc új, így a névjegykártyájának megjelölése szerint életművész Koós János kilencszázhetvenháromszor hallott sutkái is. Mint mondjuk az, amikor rajongói rajongásuk lázában „lekordagyurizták”. Az említett, minap világra keveredett dedek számára a hatvanas-hetvenes évek olasz slágerei szintén az újdonság erejével visszhangozhatnak hallójárataikban. Nyilván ezen apróságokat választotta célközönségéül a szerkesztő. Nyilván, ugyanis a szellemileg pallérozottabbak számára a műsor totálisan semmitmondó. Megjegyzem, nekem az alapötlet bejön, márhogy Koós életművész úr szórakozóhelyet nyit, ahová meghívja egy kis csevegésre, éneklésre, no meg poharazgatásra barátait, rokonait és üzletfeleit. Gondolná az ember, s az én átlagnézőm, Salgováczné: ez igazán remek lesz, végre nem a tök egyforma talk show-k semmitmondó unalma, amelyekben a riportalanyok rendre statisztálni kényszerülnek a médiasztárrá puffadt műsorvezetők árnyékában. Jópofa, dramatizált keretjáték lendíti tovább átállások és wishek helyett az adást. Erre biztosíték a két jó humorú, ifjú színész, Magyar Attila, alias Fater és barátja, Hajdu István, úgyis mint Steve. Hamarosan kiderült, hiába dörzsölte előre tenyerét örömében Salgováczné, az ötlet biza hamvába holt. A vendégekkel két épkézláb félmondatnál hosszabb beszélgetés nem hangzott el, helyette egyre-másra felcsendültek a rendkívül porfedte slágerek, amelyeket Koós János évtizedek óta énekel, egyébként kitűnően. A többre érdemes Fater és Steve hálátlan szerepet kapott: egy honfoglaláskori kabarétréfácskát leszámítva az egész műsor alatt, jó pincérként, cikázni kényszerültek a kocsma asztalai közt. Pech. Remélhetőleg kárpótolták őket a pénztárnál. Legalább őket, mert Salgováczné és megannyi tévénéző sorstársa dobhatná a szemétbe a tévés kárpótlási jegyét. Már ha lenne ilyen. A díszlet tré volt, mintha a raktárból előásott, már többször lejátszott falakból építették volna a mulatót. Naná, hogy stílustalan lett a tér. Így szerencsétlen vezető operatőr sem tudott hangulatos világítást produkálni, maradt a mindent elborító „tejföl”. Végezetül emlékezzünk meg a jelmeztervezőről, akinek sikerült a szép Détár Enikőt a számára legelőnytelenebb ruhába öltöztetni.
E formabontónak szánt produktum után a hagyománytisztelő Ötcsillagos találkozásokkal kedveskedett nekünk a királyi vezérkar. Köszönjük, ámbár a magam részéről jobban örültem volna annak, ha a hagyománytiszteletet nem keverik össze a dögunalommal. Szerintem így van ezzel Salgováczné úgyszintén. A maga idejében (de csak akkor) szórakoztató Ötszemközt mintájára készült a műsor, de Vitray Tamás nélkül. Nos, ez a hab nélküli sör tipikus esete. Ezúton szeretném megnyugtatni honfitársaimat, ne menjenek a Dunának, amennyiben elmulasztották az adást, vagy éppen belebólintottak, ugyanis
Ó. Molnár Miklós műsorvezető úr újságjában véletlenségből éppen televíziós beszélgetőpartnereivel készült interjúk olvashatók.
Az m1 – ki tudja, miért – igyekszik felzárkózni a kereskedelmi csatornák mellé, holott nem az lenne a dolga. Úgy tetszik, kifogyott az ország tehetséges médiasztárjelöltekből, marad a bizományi. Nem baj, mint mondottam: egy újszülöttnek minden vicc új.