Egy kedves csipkelődő

Az Írók, költők, gondolkodók sorozat nemrégiben megjelent tagja Martialis válogatott epigrammáinak kétnyelvű kiadása. Közös műhelymunka eredményeként született meg ez a kötet. Egyetemisták filológiai szeminárium keretében foglalkoztak a költővel majd úgy döntöttek: ezentúl műfordítás-kísérletekkel bizonyítják, hogy valóban értik Martialist. Megnyerték ehhez professzorukat, Adamik Tamást, a vérbeli Martialis-kutatót.
A friss szemlélettel, tematikus elrendezésben, hasznos jegyzetekkel és élvezetes utószóval megtoldott kötet ismét elénk tárja az antik ember, költő indulatait, kellemét és kellemetlenkedését, komolyságát és humorát, epikureista filozófiáját és életigenlését, szemben a sztoikus búsképűséggel (ami néha nagyképűséggel, sőt képmutatással párosul). A martialisi modus vivendi a mai ember számára is megszívlelendő: élni annyi, mint egészségesnek lenni, hiszen a fájdalom a legfőbb rossz. Epikurosszal együtt vallja, hogy a testi-lelki kiegyensúlyozottság, a szorongásmentes állapot vezethet csak a boldogsághoz, és hogy nagyobb bátorság élni, mint meghalni. Megtapasztalhatta ezt Martialis is, hiszen nem akármilyen korban élt. Csaknem egy tucat császárt kiszolgált, köztül olyanokat is, mint Nero, Nerva. Az utóbbi például sohasem bocsátotta meg költőnknek, hogy elődeiről hozsannákat zengett. És bár egyik pártfogója sem élt addig, ameddig Martialisnak hasznos lett volna, de addig igen, amíg a költő megtollasodhatott, sőt a lovagrendbe is bekerülhetett. Így aztán, amikor karrierje Rómában befejeződött, szülőföldjére, hispaniai birtokaira viszszavonult, és teljes anyagi biztonságban a költészetnek élhetett.
Martialis már saját korában is rendkívül népszerű volt. Sikerének titka részben életszerűségében rejlett, részben pedig a változatosságban, amely költészetének tartalmára ugyanúgy jellemző volt, mint a formájára. Folytonosan szélesítette témaköreit, mindezt naplószerűen tette. Róma társadalmának teljes körképét, vele együtt kórképét is adja, hiszen nem ritka, hogy görbe tükröt tart kortársai elé, legyen az szegény vagy gazdag, költőtárs vagy fűzfapoéta, zseni vagy bolond, barát vagy ellenség, szökött rabszolga vagy maga a császár. Varietas delectat – ez olvasható ki a mintegy 1200 epigrammájából. Nem volt könnyű ilyen sok „apróságot” összegyűjteni, hiszen – ahogyan egyik versében ki is mondja: egy-két frappáns epigrammát nem kunszt írni, de egész kötetnyit már igen. De nem lehetett könnyű a sok remek epigramma közül szemelgetni sem. A témák kiválasztása a mai szemmel rostálgató olvasó ízlését és érdeklődését mutatja, ugyanakkor nem győzünk rácsodálkozni az antik ember modern szemléletére, rafinált maiságára, gondolati és nyelvi merészségére, szókimondására, szellemes csipkelődéseire.
Martialis széles irodalmi műveltséggel rendelkezett: Phaedrus, Ovidius, Juvenalis, Tibullus, Propertius, Seneca, Petronius egyaránt hatott rá. De az a névsor sem rövidebb, amely az ő utóhatásáról árulkodik, hiszen szellemujjának vonásai – közvetve vagy közvetlenül – szinte minden későbbi epigrammaírónál felfedezhetők. Az első magyar költő, Janus Pannonius például invokaciót intézett Martialishoz.
Csak remélni tudjuk, hogy az a költő, aki egész Európát tanította emberi dolgokról nyíltan, természetesen és egyszerűen szólni, és akit Franciaországban 1500 és 1700 között harmincnégy új Martialis-kiadásban olvastak a „sötét középkori” emberek nagy élvezettel, aki a magyar költészet bölcsőjének ringásánál is jelen volt, a mai magyar olvasókat is elbűvöli majd szellemességével. (Magyar Könyvklub, Budapest, 2001.).