Honvágy egy álom után

A Honvágy egy álom után című lemezen vágyakozásáról vall a költő „egy sohsemvolt-lehetett Magyarország után”. Döbrentei Kornélban, mint oly sok Magyarhonban élő gondolkodó emberben él egy képzeletbeli haza. Egy kandallómeleg Magyarország, amely nagyapáink meséjében létezett, felnőttkorunkra el kellett temetnünk a róla szóló legendát. Ám a reményt, hogy egykor megvalósul az álom, soha.
Döbrentei Kornél költeményeit Dörner György férfias, kemény, ám lírai tónusokra is érzékeny versmondással szólaltatja meg. A legszebben szavaló magyar férfiszínész – sokan mondják Latinovits Zoltán szellemi örökösének – lelkéhez közel állnak Döbrentei hazafias versei. Dörner magyarság iránti elkötelezettsége is közismert. „Előbb-utóbb minden felelősen gondolkodó magyar embernek föl kell tennie a kérdést: mit akar? A több ezer éves történelmen alapuló nemzeti létet, vagy pedig az újabb internacionalista kísérletet a kommunizmus után? S előbb-utóbb a saját bőrén érzi, hogy a globalizmus nem alternatíva. Csak a nemzeti létet lehet választani. Én a hazát választom” – nyilatkozta nemrégiben lapunknak. Úgy mondja Döbrentei Kornél költeményeit, mintha lelkének legmélyéből szakadnának fel. S a két rokon szellemiségű ember a nemzet hangját idézi meg.
Döbrentei és Dörner nemzedékének gyermekkora, közelmúltja iszonyatos emlékektől visszhangos. A költő emberfölötti bátorsággal, 1976-ban szólt az össznépi rettegésről a Harmincadik születésnapomon című versben: „ismét az aranyhátterek, s a félelem.” Még akkor megidézi ama 1956-os november tragédiáját, amikor ezért börtön is járhatott. Vérudvarú mécsesnek nevezi azt a kis lángot, amit az 1956-os szabadságharc eltiprásakor minden magyar ember fellobbantott a hősök emlékezetére legalább az otthonában. A magyarok nagyasszonyához fohászkodott a Zrínyi Ilona éjszakája című 1987-es költeményében. Együtt idézi meg Jézus édesanyját, kinek kegyelmébe Szent István ajánlotta Magyarországot és Munkács hős várvédőjét, Zrínyi Ilonát, kit Európa legbátrabb asszonyának hívott még a képmutató, a magyarokat mindig cserbenhagyó Nyugat is. A vers alig rejtve Tóth Ilonát, az ártatlanul kivégzett 1956-os medikát is emlékezetünkbe idézi. „Hány messiást tékozolsz még, anyaföld?” – teszi föl a kérdést költőnk Dörner György orátori hangján. Jézus Krisztus keresztútja és a magyarság kálváriája eggyé olvad a remekmű víziójában, hiszen „a szenvedés örök jelenidő”.
A két kiváló művész a jelennek is üzen. Döbrentei Kornél már 1989-ben, az Átpingált március mondataiban feltette a kérdést a magyarságnak: „A júdáspénznek mikor lesz szaga?” Mikor ismerjük föl végre a vörös csillagot a vörös szegfűben, a tegnapi hóhért a mai jólétet ígérgető hazugokban, az „ultrabal-lator spiclikben”, akik soha meg nem követték a nemzetet? „Meddig még ez az agyafúrt nemezis?” A tizenhat veretes, remekmívű költeményből álló hangos verseskönyv egyik zárószólama a nosztalgiáé. Döbrentei bevallja: akár Goethe, ő is szeretne csak az elpusztíthatatlan élet, a halál és a feltámadás harmóniájáról énekelni. Bár nem kereste a vátesz feladatát, de fel kellett nőnie hozzá. E finoman ívelő gondolatmenet, akár a kazetta borítójának grafikai megtervezése, Balogh Sándornak, a Püski Könyvesház vezetőjének szerkesztői gondosságát dicséri. Híven simul a komoran fölemelő versek tónusához ifjú Major István ihletett gordonkajátéka.