Kis színház, nagy nézettség

Igaza van Szűcs Miklósnak. Amikor elmondta – bár többször hozzáfűzte: nehogy azt higgyem, nagyképű –, méltatlanul keveset foglalkozik a sajtó az általa igazgatott teátrummal, a Budapesti Kamaraszínházzal, úgy véltem, „porrongy-rázogatási ügybe” keveredett. Majd utánanéztem a tizenkét esztendős társulat működésének. Mostanában véget ért, egyhetes finnországi vendégszerepléssel, huszonnyolc külföldi turnéval dicsekedhetnek, amelyekről több ízben kitüntetésekkel tértek haza. Méltán büszkék a romániai Piatra Neamtban megrendezett nemzetközi fesztivál nagydíjára. Nem kizárólag azért, mert magyar társulatként érdemelték ki, hanem mert olyan országban, ahol világszínvonalú a színjátszás. S hogy mennyire fontos számukra a hazai néző, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az évadonkénti hat-hétszáz, tavaly pontosan 710 előadás. Mindez, például az idén, 24 repertoáron tartott produkcióval. A 104 százalékos látogatottság tudatában elmondhatjuk: bizony a közönség a kamaraszínház mellett áll, pontosabban ül, gyakorta pótszékeken. Műsortervük akár egy vidéki teátrumé. Magyarán, a színi műfajok egyikével sem bánnak mostohagyermek módjára. Megtekinthető itt, kérem alázattal, klasszikusszámba menő mű klaszszikus stílusban fogant előadása, vagy klasszikus szöveg formabontó értelmezése, továbbá modern dráma éppúgy, mint zenés játék, vígjáték, no meg pódiumestek. És ami felettébb örvendetes, sok-sok kortárs honi színdarab. Spiró több díjjal jutalmazott és már filmen is feldolgozott Kvartettje, illetve Honderű, továbbá Szappanopera című alkotásai, azután a néhány éve feltűnt, fiatal Egressy Zoltán Sóska és sült krumplija vagy Görgey Gábor Örömállama. Az ősbemutatók mellett olyan szerzők felújításai képviselik a honi drámairodalmat, mint Gyurkovics Tibor, Pozsgai Zsolt vagy Szakonyi Károly. Hadd említsek egy, a fővárosi színházkedvelő közönség között szájról szájra terjedő hírt, nem rémhírt: a kamarába némely előadásra kizárólag jegyüzérektől vásárolhat belépőt az érdeklődő, ha nem a pénzen, hanem a több hónapos sorban álláson szándékszik spórolni.
Jóllehet az eddig felsoroltak csupán számok, illetve adatok, szerintem nyilvánvaló mindenki számára, hogy e teljesítményre szedett-vedett, közepes képességű művészekből, életunt kiszolgálószemélyzetből összeverődött társulat képtelen lenne. Ahelyett, hogy sorolni kezdeném a kamara kiváló képességű tagjait, alkalmi vendégeit, felhívom mindenki szíves figyelmét a következő, március 23-i bemutatóra. Trevor Griffiths legendás darabját, a Komédiásokat Ács János állítja színre, Jordán Tamással a főszerepben. Mindketten vendégművészei a teátrumnak.
Mélységesen megegyezik a véleményem Szűcs igazgató úréval abban, hogy hazánkban sajnos szinte kizárólag az számít színésznek, akit a televízió képernyőjéről ismer a mélyen tisztelt. Lehet, a kamaraszínház tagjai nem tartoznak a tévécsatornák favoritjai közé, de azért kiváló tehetségű és képességű színművészek.
Jó-e a közhasznú társasági működési forma, jobb-e a költségvetési intézményi létnél, ki tudja? Mindenesetre a fővárosi színházak kht.-sítése gőzerővel beindult. Amolyan áprilisi tréfaként, 1999. április 1. óta a kamara kiemelt közhasznú társaság. Szűcs Miklós nem panaszkodik. Szponzorok támogatják társulatát, igaz – teszi hozzá –, akkor is támogatnák, ha nem lennének kht.
Tökéletesen egyetértek a direktorral: kis hazánkban ma egy kezén megszámolhatja az ember, hány olyan újgazdag polgártársunk él, aki rendszeresen segítené pénzzel a hazai kultúrát. Ebből következik, hogy Magyarországon egy színtársulat még jó két évtizedig képtelen lesz komoly állami pénz nélkül fennmaradni. Már ha a kultúra valóban árucikk, és egyáltalán piaci helyzetbe kell kényszeríteni. Arra, hogy mi az igazi érték, s mi nem, még nem dolgozott ki senki használható mérési módszert, amely alapján esetleg igazságosabb módon oszthatná szét az állam az adófizető polgárok pénzét a teátrumok között.
Persze a Budapesti Kamaraszínháznak nem kell tartania a támogatás csökkenésétől, hiszen produkcióik zöme a legszigorúbb ítészek szerint is igen magas színvonalú.