Papp Árpád,a mediterrán költő

Papp Árpádot szűkebb pátriájában, Somogyországban mediterrán költőként emlegetik. Sokan latin- vagy olasznyelv-tanárukként, mások halk szavú, de karcos tollú költőként, a mediterrán országok lírikusainak egyik legismertebb fordítójaként ismerik és tisztelik. A hatvanöt éves dalnok a minap Kaposvár díszpolgára lett. Az aranyláncos medál átadását vastaps követte a kaposi városháza dísztermében.

Hajdani tanártársa, barátja, Szíjártó István irodalomtörténész, a Balaton Akadémia igazgatója egy helyütt azt írja önről, hogy Papp Árpádot jobban ismerik Görögországban, Máltán, Cipruson vagy Krétán, mint idehaza, merthogy egyetlen verskötete, az 1972-ben, majd 1976-ban kiadott Metszéspontok után „másolóbarátnak állt különböző dél-európai kolostorokba”. Honnan ez a mediterrán hevület?
– Magyar-latin szakos tanárként, majd akadémiai ösztöndíjasként megfogott a korai romantika, illetve az újgörög szimbolizmus, következésképpen igyekeztem magam hasznossá tenni egyebek közt az Akadémiai Kiadó tizennyolc kötetes Világirodalmi Lexikonja újgörög és ciprusi görög anyagának szerkesztőjeként, húszévi várakozás után, 1981-től alkalmam nyílt Athénban, Krétán és Cipruson ösztöndíjasként dolgozni, és vendégtanároskodtam a máltai La Valetta Egyetemen.
– Munkahelye viszont Kaposvárhoz kötötte: Papp tanár urat legtöbben a Táncsics Mihály Gimnázium féltve őrzött öreg könyveinek gondozójaként ismerik. Több fővárosi kiadó is előkelő helyen jegyzi szerkesztőként, műfordítóként. A díszpolgári kitüntetés indoklásában az áll: csaknem száz könyv megjelentetését segítette. Az sem hallgatható el, hogy az egyébként halkszavú Papp Árpád a „széttöredezett magyar nemzet” jövőjéért időnként ingerülten, „zajosan” aggódik.
– Természetes volt számomra, hogy közösséget vállaljak azokkal, akik a „mozaiknemzetet” féltik, és aggódnak a világban szétszórt magyarságért. Ezért vállaltam egyebek közt szervezőszerepet a határon túli magyar írók 1993-as keszthelyi találkozóján, és gondoztam az ott elhangzott előadásokat tartalmazó kötetet. Részt vettem a magyar írók első világtalálkozójának szervezésében, a Magyarok Világszövetsége kaposvári központjának létrehozásában, vagy ugyancsak itt, a somogyi megyeszékhelyen a Százak Tanácsa Fekete Gyula elnökletével folyó földvédelmi konferenciájának megszervezésében.
– Irodalmi munkássága révén messzire látó emberként tartják számon, aki ezzel együtt büszke somogyiságára, és gyakran emlegeti a somogyaszalói szülői há-zat is.
– Bárhova is jutottam, mindig magammal vittem a sárgaföldes, mestergerendás szülői házban, a szülőtájban szerzett egyszerű, de alapvető értékeket, és igyekeztem ezeket megismertetni más nyelv- és kultúrterületen is, Krétán, Cipruson, Szicíliában vagy Máltán.
– Nem titkolta: megtisztelő volt a díszpolgári cím, ám a kitüntetés átvétele után elhangzott mondataiból keserűség, rossz kedv is áradt.
– Ebben az ember és természet okozta tragédiákkal teli világban, amelyben egyre több embert üldöznek el szülőhelyéről, és amikor hovatovább egyetlen óriási menekülttáborrá válik Európa, miben hihetünk, miben kapaszkodhatunk meg? Ma sem tudok mást mondani, mint 1975-ben, a Tranzit című versemben: „Tudom, tudom, rettentő áradások ideje jön még, de ne félts – nekem elég, ha idesodródik egyetlen szál abból a gyerekkori, kertvégi szalmakazalból…”, és öröm számomra, hogy egy fiatalabb költőtársam, Nagy Gáspár, egy ihletett pillanatában új dimenzióba emelte a gondolatot, képet: „…megtart minden veszedelemben ez a törékeny szalmaszál, ha a betlehemi istálló alomszalmájából való…”