Szétpukkad-e a szappanbuborék?

Közeleg a tavasz. Sőt úgy fest, már meg is érkezett. Ez az évszak nem kizárólag a természet megújhodását hozza, az ember is ilyenkor méregteleníti a télvíz idején elgyötört szervezetét. Nos, magam is elhatároztam, a kritikaírástól megrosszabbodott májamat megtisztítom dicsérő írással.
Kulturális firkászként meglehetősen rosszul élem meg, hogy a televíziók elvétve sugároznak kulturális magazinokat. Ha mégis, abban nem akad köszönet. Egy, csak egy efféle színvonalas műsor van szerte a médiában, a neve: Mixer. Magyarország egykor vezető, ma mitfahrer csatornája – a nézők most éppen az RTL mellett voksoltak nagyobb számban –, a csiga kettes fogadta be a több társaságot megjárt Cserná-tony Dóra, Till Attila, Kistamás László fémjelezte alkotó együttest. Kulturális magazin hallatán többségünk az oldalfegyveréhez kap. Meg tudom érteni. E műsorok állandó stílusjegye ugyanis a dögunalom. Illendő hát ajnározni a Mixert, ahová az unalomnak még az „u” betűje sem férkőzött. Fantasztikusan pergő, jó ritmusú adások ezek hetente kétszer. Igaz, mindössze hat-tíz percben. A rendező, Kistamás László mással össze nem téveszthető stílust ad a műsornak. Az elválasztó wisheket például a leforgatott anyagból, s nem máshonnan vett képekből állítja össze, pontosabban vágja zenére, átkozottul pontosan. Harmonizál ezzel a kameramozgás. Folyamatos belső vágásokkal, plánozásokkal cserkészik be az interjúalanyt. Persze erre azért adódik lehetőség, mert Till Attila kiváló riporter. Olyan beszélgetéseket folytat, amelyeknek jórészt vágás nélkül is van elejük, közepük, végük. A kérdések értelmesek, hozzáértésről árulkodnak, mi több: újat tudunk meg az interjúalanyról. Csernátony Dóra szerkesztési elveit az értékközpontúság mozgatja, nem tagadva, hogy az alkotók a képzőművészetet tartják a magyar kultúra húzóágazatának. Talán a csiga vezérkarának szemet szúr, hogy van egy jó műsoruk, és megkétszerezik a Mixer adásidejét.
Eddig a dicséret, s ekkor jött Salgováczné. Abbahagyatta velem az írást, s erőhatalommal kötelezett, hogy nézzem meg az Aktívot. „Minek, hiszen már írtam róla, maga is olvasta” – húzódoztam. „De olyat még nem látott, mint amit, a fene tudja miért, beleszerkesztettek” – erősködött az asszonyság. Így lettem az Amo család című szappanoperett egyszeri nézője. Az ötletet, akár a sicc, úgy nyúlták le egy három évvel ezelőtt a csatornához benyújtott pályázatcsomagból. De csupán formailag. Amivel megtöltötték az alkotók, az a totális értelmetlenség, érthetetlenség, a teljes csőd. Egyszer megnéztem, mert kritikus vagyok, aki havi 200 pengő fixért könnyen viccel. Legközelebb akkor, amikor felkeres egy Amo-ügynök, aki minden adás megtekintéséért kétszázezer forintot ígér.