A hatvanas évek végén a Kilencek meglehetősen heves ellenérzést keltettek a hatalomban. Mit gondol, minek köszönhető ez?
– A Kilencekhez tartozó alkotókat a nemzeti elkötelezettség mellett a szociális megújulás vágya jellemezte. Mi annak idején már tudtuk, hogy a kommunizmus eszméje minden értelemben megbukott, de sokáig reméltük, hogy a rendszer talán még megreformálható. Ám 1968, a prágai tavaszt követő prágai ősz ezeket az álmokat lefejezte. A Kilencek közül majdnem mindenki 1966-ban végezte el az egyetemet, és a saját bőrén érezte a bekeményítést. Komoly egzisztenciális problémákkal küszködtünk, nem kaptunk megfelelő állást.
– Az az antológia végül mégis megjelent…
– Szerveződő antológiánknak, az Elérhetetlen földnek politikai körökben nagyon rossz híre támadt, hogy 1969-ben mégis megjelent Nagy László előszavával, csak Laci szakmai és erkölcsi tekintélyének köszönhető. Ezzel azonban annyira sok ellenlábast szereztünk, hogy a hatalom megjelentette az Elérhetetlen föld egy kontraantológiáját, az Első éneket. A mi generációnk volt az első, amelyik már kimaradt az 1963-as amnesztiát követő rövid látszatprosperitásból. Mi már kapu nélküli, zárt falakba ütköztünk. Ha kéziratot küldtünk bármelyik szerkesztőségbe, fél év múlva kaptunk választ, s jó, ha az opus egy éven belül megjelent nyomtatásban. Az Éjféli pályaudvar című első kötetem majd öt-hat éves késéssel, 1974-ben került a könyvesboltba. Akkoriban ez tipikus volt.
– Ön vidéken született, szegény sorsú családban nevelkedett. Menynyire határozta meg e tény az életútját?
– Életutamról annyit, hogy szinte csak az egyetemi éveim kötődtek a fővároshoz. Zalában születtem, apám munkás volt, anyám a mezőgazdaságban dolgozott. Zalaegerszegen érettségiztem, s bár voltak jó magyartanáraim, nyugodtan mondhatom, hogy tizennyolc esztendős koromig ösztönösen próbáltam eligazodni az irodalomban. Mint majdnem minden, huszadik század végi magyar tollforgatóra, rám is először József Attila költészete, emberi tartása hatott, de nagy beleéléssel olvastam Rimbaud verseit is. Az Eötvös Loránt Tudományegyetemen szereztem bölcsészdiplomát, de a Kilencek tagjaként nem is remélhettem, hogy főállású fővárosi irodalmár lehetek. Pedagógusi pályafutásom 1966-ban Alsólendván kezdődött, s egyszer és mindenkorra véget is ért 1969-ben, amikor a Napjaink című miskolci irodalmi folyóirat akkori főszerkesztője, Gulyás Mihály fölkért a szociográfiai és riportrovat gondozására. Kabdebó Lóránttal és Zimonyi Zoltánnal egy szerkesztőségben, a hatvanas évek bekeményítésének évadján Észak-Magyarországon nyílt számunkra viszonylag független fórum. Kabdebó kiváló irodalomtörténész és remek szervező, állandó gárdát verbuvált a lap köré népi-nemzeti elkötelezettségű alkotókból. Mégis elkezdtem visszavágyni a Dunántúlra. Veszprémi népművelői, majd újságírói évek, szombathelyi, keszthelyi közjátékok után kétszer is landoltam a Fejér Megyei Hírlap szerkesztőségében. Szombathelyre, az Életünk című folyóirat főszerkesztő-helyetteseként először Veszprémből, majd Székesfehérvárról ingáztam, hiszen akkor nem lehetett megélni főállású folyóiratszerkesztésből. Az 1979-től 1983-ig tartó szombathelyi években kerültem közvetlen kapcsolatba az emigrá-ciós nyugati irodalom képviselőivel. Sajnos, az élet és a diktatúra úgy akarta, hogy el kellett távoznom Szombathelyről.
– Hogyan lett önből főszerkesztő?
– A Fejér Megyei Hírlapnál nyomban rám bízták a kulturális rovat szerkesztését. Már akkor megpróbáltunk irodalmi lapot alapítani, de a pártállami években ez a törekvés többször is zátonyra futott. Barátommal, helyettesemmel, Bakonyi István irodalomtörténésszel 1990-ben, a szabadság első pillanataiban villámgyorsan kellett megalapítanunk az Árgus című folyóiratot. Akkor még szinte mindenki támogatott bennünket. Időközben sorra jelentek meg a verseim is. Aminek meg kell születni, az körülményektől függetlenül is világra jön. Most pedig a kezemben tartom a Vi(g)aszkereskedés című kötetemet, ami visszatekintés az eddigi életutamra, részben kiadott, részben kiadatlan versek prizmáján át.
– Önről régi barátai közül néhányan azt állítják, hogy kicsit letért a Kilencek útjáról, elvárosiasodott, intellektualizálódott.
– Valójában mindig fogékony voltam a nyelvi játékok, a groteszk iránt, de az értékek érdekében fogalmazok gunyorosan. Nem a szent eszmék lejáratása a célom. Ha elolvassa az új kötetemet, tapasztalja majd, hogy sóvárgok a klasszicista szépségideál és a tradicionális erkölcsi értékek iránt. Nekünk, irodalmároknak kötelességünk olyan eszményeket és életsorsokat fölmutatni, amelyek megmentik hazánkat és az emberiséget a tömegkultúra posványától és a gyökértelen liberalizmus által gerjesztett rombolástól.
origo.hu
Gázolt a vonat Székesfehérvár és Dinnyés között
