Nehéz volt visszatérni abba a korba, amelyet annyira szeretünk és állítólag jól is ismerünk gyermekkorunk kedvenc olvasmányai, Jókai és Mikszáth művei nyomán?
– A színházi, a filmes jelmeztervező élte sem más, mint állandó időutazás valamerre. A legtöbbször persze a múltba. Hálás vagyok a sorsnak, amiért behatóan elmélyedhettem az 1800-as évek világában, amelyből a Hídember hetven-nyolcvan évet ölel föl. Az ember ritkán foglalkozhat közvetlenül a reformkor, a szabadságharc, majd az önkényuralom hő-seivel, Széchenyivel, Wesselényivel, Kossuthtal, Batthyányval, mivel mostanában nem nagyon adódott erre alkalom. Elolvastam Széchenyi naplóját, műveit, a közismert és kevésbé híres irodalmi műveken kívül a korrajzokat, leírásokat az arisztokrácia és a kisemberek hétköznapi életéről. E munkák megidézték a XIX. század kultúráját, viselkedését, öltözködését. Aztán a képtárakat és a múzeumokat járva próbáltam minél több lehetséges forrást begyűjteni és feldolgozni.
– A munkát könnyítette vagy inkább nehezítette a bőséges forrásanyag?
– Filmünk érdekes kort idéz meg, hiszen létezik egy népszínművesen, illetve operettesen túlszínezett, hamisításra csábító kép is. S hiába a meglévő jelmezek látszólagos aranykori túlkínálata. Őseink még Széchenyi korában is apróbbak voltak nálunk, ezért szó sem lehetett arról, hogy eredeti ruhába bújtassunk bárkit is. Rendelkezésemre álltak korhű anyagok a csipkegallértól a stóláig, de még ez sem volt elég. Mert ha azt akarjuk, hogy az általunk készített ruhák eredetinek tűnjenek, akkor is létezett anyagokat, tiszta selymeket, taftot, brokátot, posztót használhattunk. A jelmeztervezésnek a korhűségnél is fontosabb alapszabálya, hogy az induló és a végpont nem lehet más, mint az ember. A ruha tehát csak akkor lehet telitalálat, ha a főhős megfelelően jellemzi az embert. Ehhez viszont egyaránt figyelembe kell venni a megjelenítendő hősök és az őket megjelenítő színészek alkati sajátosságait. Egyszerre kellett figyelnem például Széchenyi Istvánra és Eperjes Károlyra. A gróf ruháit számos forrásból ismerjük. Arisztokrata lévén angol divat szerint öltözött, de a kirívó különcségek is igen csak kedvére valók voltak: például ifjúkorában fogadásból egy évig rózsaszínben járt. Hatalmas kínálatból ki kellett választanom a jellemzőt, a látványosat, arra is ügyelve, nehogy a film mozgóképes divatbemutatóvá váljék.
– Kik végezték e munka gyakorlati részét?
– A szakemberek köre bizony igen csak szűkös volt, s túl is voltak terhelve. A női ruhák nagy részét Bene Györgyi, valamint egy belvárosi szalon szabásznője, Vrana Erzsébet és a Pesti Magyar Színház varrónői készítették. Széchenyi István huszárruháját Szabó László, a többi kosztüm, a férfiruhák nagy része a Katona József Színház szabászának, Vári Jánosnak és a Mekko szalon szakembereinek munkája.
– Ön látta már a filmet?
– Csak a musztereket… De most már kicsit félek is, hiszen először mindig a hibákat veszem észre. Egy sok helyszínes, kosztümös film forgatása önmagában is számos stresszhelyzetet teremthet, hiszen mint jelmeztervezőnek, nem- csak a főhősöket, hanem több mit hatszáz embert kellett felöltöztetnem. Első olvasásra tetszett a forgatókönyv Bereményi Géza és Can Togay műve, s a magam is szinte észrevétlenül kerültem Széchenyi egyéniségének bűvkörébe. Ettől kezdve valóban átitatta hétköznapjaimat a múlttal való párhuzam. Ugyanabban az utcában parkolok naponta, ahol ő is járt, azon hídon kelek át, amit ő épített. A munka során elkezdtek megszólalnak a helyek, az épületek, a kövek. Nini, ama szürke spenótház helyén állt valaha Széchenyi lakása, ahonnan nézhette naponta, hogyan épült a Lánchíd. A híd jobb oldalán állt a kaszinó, ahonnan valamikor kiküldte Kossuthot. Széchenyi életében a honszerelem és egy nő iránti érzemény egyaránt meghatározó. Egy nőnek és egy nemzetnek egyszerre kellett megfelelnie, s talán ennek a kettős elvárásnak köszönhető a gigászi életmű.
origo.hu
Magyar Péterék hazudtak a rendezvényük költségeiről
