Mestereimnek köszönhetően sokféle anyaggal, a megmunkálás különböző módjaival ismerkedtem meg – idézi főiskolai éveit és az azokat megelőző időszakot. – 1994-ben vettek föl Bencsik István és Karmó Zoltán osztályába. Előtte Melocco Miklós és Benedek György voltak a mestereim. A kilencvenes évek elején jártam Melocco Miklós műtermébe Zsámbékon, sokat rajzoltam, megismertem különböző mesterségbeli fogásokat. Talán nem tévedek, ha azt mondom, igazi reneszánsz hangulatú mester–tanítványi viszony volt ez. Benedek György viszont kifejezetten pedagógusalkat, a MÁV-körben dolgoztam nála. A főiskolán is szerencsém volt, mert az én osztályom képviselte azt a szellemiséget, amely a legközelebb állt hozzám. Anyagban gondolkodtunk, élő modell után dolgoztunk, és inspiráló volt a légkör is.
– Hogyan kristályosodott ki önben közben, mi az ezredfordulón a szobrászat lényege?
– Elsősorban szellemi tevékenység, de maga a szoborkészítés, az anyag formálása is a legszemélyesebb dolog. Egyszerre intellektuális és fizikai feladatsor, amelynek sikeres végrehajtása meglátszik a szobron. Ha nem, akkor nem jó a szobor.
– Milyen feladatsort kellett megoldania diplomamunkájában?
– Véges végtelen című szobraimmal diplomáztam. Azt hiszem, ez a korábbi alkotói mentalitásom meghaladását jelentette. Geometrikus, elvont stílust alakítottam ki, meditációs objekteknek nevezném az elkészült műveket. Zárt hasábokból épülnek, amelyeket egy résrendszer segítségével átjárhatunk, egyszerre jelenik meg bennük a véges és a végtelen. A Derkovits-ösztöndíjra ennek a sorozatnak egyik kisebb méretű, leegyszerűsített változatával pályáztam. Ezután készültek a mostani kiállításon látható szobraim. A nagy, álló alumíniumszobor a földi és az égi tengely találkozását próbálja megjeleníteni, a befelé fordulás, az önmagunkra figyelés fontosságát hangsúlyozza.
– A pályakezdő számára az egzisztenciális problémák megoldása sem könnyű, a fémszobrok anyagának megvásárlása ma már igen súlyos terheket jelent…
– Fémszobraim nem is jöhettek volna létre a Jármű Rt. támogatása nélkül. Egyébként is olyan ipari hátteret, szakmai támogatást kívánnak meg, hogy a fémszobrászat valóban nehezen képzelhető el az ilyesféle példamutató támogatás nélkül. A másik két szobor műgyanta, de valójában kőből szeretném őket kivitelezni, akár akkora méretben, hogy az ember át is léphessen az őket áttörő kör alakú nyílásokon. Szabad térben képzelem el őket, ahol a nap járása szüntelen változtatja a fény és az árnyék viszonyát.
– Erős filozófiai töltésük van ezeknek a műveknek, meditációra, befelé fordulásra ösztönöznek. Meg lehet hallani a hangjukat ebben a médiától hangos világban?
– Tegnap felhívtak, hogy adjam kölcsön az egyik szobromat egy televíziós forgatásra. Nem adtam, mert nem arra készültek, a média világa nagyon távol van tőlem. Nem nézek televíziót, próbálok inkább sokat olvasni, színházba menni, megmaradok szobrásznak, megpróbálom a világot más számára is élhetőbbé tenni. Hogy van-e erre igény? Éppen most mutatta meg a millenniumi év, hogy számos olyan településen, ahol addig nem volt szobor, szükségesnek tartották a szoborállítást. Láthatóan a XXI. században is szükség lesz a művészetre, amely nem megfelelni akar, hanem kommentár néllkül kifejez egy értékrendet, amely a művész saját útjának végigjárása során alakul ki.
– Nehéz végigjárni az utat, sokan panaszkodnak, hogy a hazai ösztöndíjrendszer sem eléggé támogatja a fiatal művészeket. Ön is így látja?
– Minden viszonyítás kérdése. Fontos dolog, ha az ember méltó bemutatkozási lehetőséget kap. Az ösztöndíj összege pedig körülbelül annyi, mint egy pedagógus fizetése… Most már másodszor állíthatok ki a beszámoló kiállításon, megkaptam a lehetőséget a harmadik ösztöndíjas évre is. Köszönetet kell mondanom a családomnak és a kulturális minisztériumnak, hogy részesülhettem benne.
A művészet élhetőbbé teszi a világot
Hogy valaki művésszé lesz, az a végzete – idézi Márai Sándor gondolatát a fiatal szobrászművész, Monori Sebestyén, akinek plasztikái az Ernst Múzeumban, a Derkovits Gyula képzőművészeti ösztöndíjasok beszámoló kiállításán láthatók. Az 1970-ben született művész gyermekkorában, szüleinek köszönhetően szerette meg a művek, a múzeumok világát, de csak érettségi után, a kőfaragás mesterségét tanulva döntött úgy, hogy szobrász szeretne lenni. Ma is alapvetően faragó embernek tartja magát, noha a beszámoló tárlaton fém- és műgyanta alkotásokkal szerepel.
2002. 03. 08. 0:00
Komment
Összesen 0 komment
A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!
- Iratkozzon fel hírlevelünkre
- Csatlakozzon hozzánk Facebookon és Twitteren
- Kövesse csatornáinkat Instagrammon, Videán, YouTube-on és RSS-en
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!