A vers az emberiséget is megmentheti

Március 21-e a költészet világnapja. Lapunk Marsall László költőt kereste föl, aki március 15-én vette át a Kossuth-díjat az ország házában Mádl Ferenc köztársasági elnöktől. Marsall számos költeményében firtatja a költészet lényegét és értelmét. A Vizsgálódások a modern költészet területén című tanulmányában – amelyet Tellér Gyulával közösen írt –, többek között az újkori líra küldetéséről is elmélkedik.

Szokták mondani az ünnepekről azt is, hogy fölöslegesek. Mert a költészet világnapján is csak azok olvasnak, akik máskor is…
– A költészet ünnepe azokat érinti elsősorban, akik szeretik a nemes irodalmat. Viszont az ünnep alkalmat, lehetőséget ad arra is, hogy a korábbi közönyösök érdeklődése föltámadjon. Mert ha a szomszéd a költészet világnapján könyveket vásárol, akkor hirtelen én is szeretném, ha lenne egy szép verseskötetem. Ideális esetben pedig talán versrajongó lesz belőlem. Tehát igenis, van értelme az ünnepeknek.
– Ünnepi alkalom volt az is, amikor átvette a Kossuth-díjat. Mit jelentett önnek ez?
– Jó időbe telik még, hogy átérezzem ennek valódi, teljes jelentőségét. Attól azonban, hogy barátaim, ismerőseim sorra fölhívnak, lassan tudomásul veszem, hogy így, vagy úgy, de bekerültem az alkotmány sáncai közé. S ez igen furcsa egy olyan embernek, aki harminchét esztendős fejjel vehette kézbe első verseskönyvét. Félreértés ne essék, nagyon örülök a Kossuth-díjnak.
– Önt Weöres Sándor fedezte föl. Vajon mit érezhet most odaát?
– Csak sejthetem, hogy Weöres, aki még holtában is él, mit érezhetne most. Nyilván hasonlóképpen gondolkodna vagy gondolkodik a világról. Ő, ha nem is a lélekvándorlásban, de valamiféle transzfigurációs átmenetekben mindig is hitt. A költészete is ebből a hitből, filozófiából táplálkozott. Úgy vélem, talán mindenki hite szerint él odaát is.
– Költészete filozofikus, groteszk is, abszurd is, légies és testesen valóságos. Gyakorló irodalomtörténészként szereti-e kategorizálni önmagát?
– Anélkül, hogy igazi ítéletet mondanék, de nem vagyok az a költő, aki lehorgonyoz egyetlen tónusnál vagy gondolatkörnél. Pilinszky János egyetemes rangú költészet egyetlen mélyfúrás, egyetlen hang. Én inkább „szerteágazok” és ezt vállalom is.
– Matematikát tanult az egyetemen. Hogy jön ez össze a lírával?
– Köszönöm, jól. A matematika és a zene közötti összefüggés teljesen egyértelmű. A poétikának, mint költészettannak is van köze a matematikához, hiszen a vers időmértéke nem más, mint rövid és hosszú szótagok váltakozása. Ezen kombinációkból és variációkból előállítható az összes metrum. A rímekre, a hangsúlyra, a ritmusra, az időmértékre, a strófákra, s az egész versalakzatra – például a szonettre is –, pontos matematikai formulákat találunk. Ezen az alapon akár képleteket, egyenleteket is fölírhatnánk.
– Költészetében is fontos szere-pe van a szerelemnek, mint az emberi élet egyik értelmet adó alapérzésének.
– Az ember bizonyos korszakaiban a szerelem mindent meghatározhat. A szerelem legalább egyszer előfordul minden ember életében, s komoly inspiráló tényező lehet a költő életművében is. Arról is elgondolkodhatnánk, hogy mi a legfontosabb az ember életében. Az ösztönök közül például meghatározó lehet az életösztön, a táplálkozási ösztön, s talán a nemi ösztön is. Ám legalább ennyira fontosak lehetnek adott pillanatban a szellemi késztetések is, például hogy fúrunk, faragunk. S mindezen tevékenységekhez szerszámra van szükségünk, amit szintén elő kell állítania az embernek. Wittgenstein pedig – okkal és joggal – a nyelvet is szerszámnak tekinti.
– Önt groteszk lírikusnak is mondják.
– Ez egyszer igaz, máskor nem. Ennél sokkal meghatározóbb, hogy bennem él egy patetikus, romantikus kisfiú, de mostanában mégis inkább a tragikum felé sodródom. Mert látom, hogy az emberiség roszszul bánik a világgal és önmagával is. Ha nem tanuljuk meg végre megbecsülni a bennünket körülölelő természetet, és továbbra is csak átalakítani és leigázni akarjuk, megtörténhet velünk a legrosszabb. Könynyű fölényes mosollyal, túlzónak beállítani az ökológusok, a természetvédők, a zöldek tragédialátó próféciáit. Mert nemcsak a természetet, saját magunkat sem ismerjük. Hogy mást ne mondjak, a kereszténység, a zen, a buddhizmus, a hinduizmus eszméinek és technikáinak segítségével megismerhetnénk azt is, amit Freud és Jung óta tudattalannak hív az emberiség. Létünket kétfelől sajtolják apokaliptikus veszélyek. Az egyik, hogy a természet reánk dől, a másik pedig, hogy megfojt minket a tudattalan. S ha vékonyka énünk továbbra is megmarad a szerzésre, harácsolásra programozott lénynek, akkor nem is biztos, hogy érdemes élni. S most kell visszakanyarodnunk az első kérdéshez: kell e ünnepelnünk a költészetet? Igen, mert a költészet a világ legártatlanabb foglalkozása. És kiváló eszköz arra, hogy az ember megálljt parancsoljon a fenyegető vésznek. S ha általa sikerül birtokba venni a tudattalant, s ne adj’ isten, a természet fölötti úrhatnámságunkat is legyőzzük, megmenekült az emberiség.