Számítottam arra, hogy ez az előadás megosztja a közvéleményt. Ugyanakkor él bennem e megosztottság pozitív végkicsengésének reménye. Itt nem kizárólag arról van szó, hogy az előadás a maga eszközeivel tetszést aratott, netán provokált, szembesülnöm kellett a ténnyel: Madách műve nemzeti ereklye. Ha valaki rosszul nyúl hozzá, olyan, mintha a Szent Jobbot bántaná. Én természetesen egy szöveget rendeztem, amely számomra megannyi korszerű üzenetet és asszociációt hordozott. Egy ereklyét be kell balzsamozni és ki kell állítani. Az irodalmi művek azonban meghalnak, ha bebalzsamozzák őket. Bebizonyosodott tehát, hogy Madách műve nem elavult, korszerűtlen szöveg, éppen ellenkezőleg: a lelket, szívet felgyújtani képes alkotás. A régebbi színházi ízlésen nevelkedetteknek a mi előadásunk számtalan mozzanata összeegyeztethetetlen saját konvencióikkal. Legtöbben az Úr hangjának elhagyását kifogásolták. Pedig ők is tudják: Madách nem írt Úr hangja szerepet, ő az Úr szerepét vetette papírra. Sokáig oly módon játszották a művet, hogy az Úristen megjelent a színpadon. Németh Antal volt az első, aki a harmincas években kizárólag hang formájában jelenítette meg, és ez a megoldás vált azután közkeletűvé. Az Úr szövegei üzenetek. Maga az Úr azért nem jelent meg a mi színpadunkon, mert alkotótársaimmal együtt nem tartottuk megjeleníthetőnek. A ma emberének rendkívül kevés alkalma nyílik az Istennel való párbeszédre, elveszni látszanak ennek a diskurzusnak a konvencionális formái.
– Olyan szakírók támadják és támadták már a bemutató előtt, akik nem is olyan régen még dicsérték munkásságát, noha a Tragédia rendezése pontosan beleillik az ön alkotói világába.
– Az előadást elvakultan és negatívan támadó kritikusok véleménye messzemenően nem szakmai alapon nyugszik. Politikától, pártállástól, kampányolástól mélyen átitatott megjegyzések az övék. Nem tudom, mennyi időnek kell eltelnie, sőt egyáltalán eljön-e az idő, amikor az előadást tisztán szakmai szempontból lehet majd értékelni.
– Úgy tetszik, ön még erősen Madách műve, a munka hatása alatt áll. Érezte annak a felelősségét, hogy 212 év után ön rendezhette a Nemzeti Színház nyitó előadását?
– Addig dolgozott ez bennem, amíg bele nem fogtam a munkába, attól kezdve kizárólag a praktikus kérdések foglalkoztattak. Mostanában kezdem igazán felfogni, mit is végeztünk. Nem kizárólag az nehezítette a munkánkat, amiket pró és kontra olvashattunk, láthattunk és hallhattunk a médiában, vagy amiket a színészeknek mondtak – szintén pró és kontra – kollégáik, ezek mellett olyan épületben kellett dolgoznunk, amelynek előttünk még senki nem próbálta, próbálhatta ki európai szintű technikáját. Mi több, a csúcstechnika kezelését még nem tanulhatták meg az emberek.
– Ismerve a rendezéseit, azt kell mondjam: Az ember tragédiája nem a hatásos látványt központba állító előadásainak sorába illeszkedik.
– Magam is így érzem. Igyekeztem annyira visszafogottan kezelni a látványelemeket, amennyire csak lehetséges volt. Nem hiszem, hogy egyetlen olyan elem megjelenne a színpadon, amely nem Madách gondolatait vagy vízióit hordozza.
– Úgy tetszik, az egyik ilyen központi elem a jelenetekkel egyenértékű vetítés, amely elfedi a változásokat.
– Milorad Kristicet dicséri a munka, miként a látvány annyi más része. Koncepcionálisan együtt alakítottuk ki a teret, méghozzá kivételesen jó munkakapcsolatban. A próbák alatt mind kevesebbet kellett beszélnünk egymással, hogy megvalósítsuk közös elképzeléseinket, mondhatni fél szavakból, egy-egy gesztusból megértettük egymást.
– Hazánkban kevéssé vagy inkább egyáltalán nem ismert díszlettervezőt, Milorad Kristicet és egy sajnos kevéssé elismert, vidéken alkotó jelmeztervezőt, Tresz Zsuzsát kérte fel munkatársul a Nemzeti Színház nyitó előadására.
– Sokan a szememre is vetették: talán nincs elég sok tehetséges magyar alkotó, netán úgy gondolom, hogy Tresz Zsuzsa a legjobb jelmeztervező? Nem arról van szó, ki a jó, ki a legjobb, nem a nevek, a szakmai ranglétrán pillanatnyilag elfoglalt hely számít, hanem a bizalom és a kommunikáció mélységének foka. Én az említett két alkotóban bíztam meg a leginkább, velük tudtam a legmélyebb beszélgetést folytatni a műről.
– A látvány fontos szereplője a világítás. Magyarországon mindig elsiklanak az elemzők efölött. Jelen esetben a fények önt dicsérik. Olyannyira, hogy Madách művét fénydramaturgiai előadásként határozta meg még a próbák megkezdése előtt.
– Magyarországon a verbálcentrikus kritikusok szemében a világítás, a látvány vagy pejoratív, vagy másodrangú dolog. Noha a színház nyelve nem kizárólag a szóra korlátozódik, ugyanis bármi, ami a színpadra felkerül, az jelértékkel bír. De hagyjuk ezt, ezek a kritikusok úgysem tudják, miről beszélek.
– Vajon előadása megállná a helyét egy színvonalas nemzetközi mezőnyben?
– Már nem érdekel az „ott kint”. Több mint húsz éve dolgozom Magyarországon. Sokszor meglegyintett a kísértés: nem lenne-e jobb mindezt odakint csinálni. Mára ez értelmetlenné vált. Itt kezdtem, itt is fejezem be. Semmi jelentősége annak, hogy az előadásról mi lenne a véleménye egy párizsi, egy londoni vagy egy New York-i kritikusnak. Én az itthoni kritikusok világában élek, s mindaz, amiből felépítem az előadásaimat, ebben az országban érvényes. Nekem ezek az eszközeim, és itt van a közönségem is.
origo.hu
Kényszerleszállást hajtott végre egy repülőgép a köd miatt Budapesten
