Széchenyi varázslatos egyénisége

Széchenyi István halálának száznegyvenkettedik évfordulóján, április 8-án mutatják be a nagyközönségnek a Hídember című filmet az Uránia Nemzeti Filmszínházban. Az alkotás forgatókönyvíróját, Can Togayt költőként, továbbá A nyaraló vagy az Egy tél az Isten háta mögött című filmek rendezőjeként is ismerjük.

Hogyan kezdődött az ön Hídember-története?
– A filmgyár udvarán megállított Hábermann Jenő producer, s elmondta, hogy szeretne Széchenyi Istvánról filmet készíteni, majd megkérdezte: nem volna-e kedvem megírni a szinopszist. Az előtanulmányok első lépéseként Csorba László kiváló monográfiáját olvastam el. További kutatásaim során eleget megtudtam Széchenyiről, hogy felmérjem, micsoda hatalmas feladatot jelent filmben feldolgozni az életét. Azt javasoltam, vonjuk be a munkába Bereményi Gézát, akit íróként, filmesként egyaránt nagyra becsülök. A hatalmas kihívás először Gézát is hitetlenkedővé tette. A munka során azonban egyre jobban beleszédültünk a feladatba. Így kezdődött a másfél éves kaland, melynek végkifejlete a Hídember forgatókönyve lett.
– Van a filmnek vezérgondolata?
– Hábermann Jenő azt kérte tőlünk, hogy írjuk meg egy nagy hazafi romantikus, nagyszabású történetét. Ez idáig rendben volt, de ez még nem igazított el bennünket abban, hogy milyen gondolat mentén ragadjuk meg a személyiséget, építsük fel a történetet. Először a naplóján és másodlagos leírásokon keresztül kellett közel kerülnünk az emberhez és a korhoz is. Már a könyv sűrűjében voltunk, de még mindig csak anynyit tudtunk, hogy Széchenyi szinte teljes életútját fogjuk feldolgozni. Ez mindenesetre már egy határozott szempont volt. S ahogy haladtunk előre ebben a rengetegben, fokozatosan kikristályosodott: olyan emberrel foglalkozunk, aki rádöbbent arra, hogy személyiségének rendkívüli ereje van, és hogy ez az erő akár veszélyt is jelenthet környezetére. Széchenyitől nem volt idegen a misztikum. Ez az ember azért akar nagy műveket létrehozni, hogy megzabolázza saját személyiségének erejét. Így válik a felelősségtudat mindennél erősebbé nála. S amint rátaláltunk erre a vezérgondolatra, már rá tudtuk csiszolni a meglévő jeleneteket.
– Igaz-e, hogy legalább tíz forgatókönyv-változat született?
– Pontosan tizenegy változatot írtunk meg. Abban a kötetben, amelyet a Válasz Kiadó április 5-én kíván megjelentetni, a negyedik variációt olvashatják. Úgy gondoltuk Gézával, hogy ebben még benne van az a regényszerűség, ami az első irodalmi forgatókönyvet jellemezte.
– Úgy tudjuk, színészi képességeit is megcsillantja a filmben.
–Tizennégy éves korom óta gyakran színészként is dolgozom. Írás közben Géza egyszer csak rám nézett és megkérdezte: el akarom-e játszani Batthány Lajos grófot. Azt feleltem: várjuk ki a végét. Géza időközben megfeledkezett a fölkéréséről. Bagó Bertalan, aki a szereposztásért felelt, hívott be próbafelvételre, amelynek végeztével aztán rám esett a választás. Úgyhogy a közös munka most új minőségben is folytatódott, részben rendező-színész viszonnyá alkult.
– Ön szerint mit üzen Széchenyi a mának?
– Úgy gondolom, nekünk elsősorban az volt a feladatunk, hogy teremtsünk egy történetet, amely egy történelmi személyiséget élővé tesz. A nézőknek a szívét szeretnénk megérinteni egy ember sorsán keresztül, s nem akarunk történelmi szentenciákat megfogalmazni. Azt azonban el tudom mondani, hogy mi vált számomra fokozatosan újdonsággá Széchenyi Istvánban. Ő az önismeret embere, aki folyamatosan harcolt azért, hogy föltárja, fölkutassa és megvalósítsa saját lehetőségeit, és megértette, hogy személyiségét úgy bontakoztathatja ki teljesen, ha mások érdekében cselekszik.