„Szerintem nincs semmiféle határ”

Kampányidőszakban minden őrültség elképzelhető. Ne engedjék hát, hogy elvegyék a józan eszüket!” – hangoztatja úton-útfélen Kéri László politológus. Aggodalma érthető, hiszen őneki magának néhány efféle határt már át kellett lépnie, mielőtt megszülethetett Kende Péter tollából A Viktor című dolgozat. A leggyengébb bulvárhagyományokat a lukácsista attitűddel sajnálatosan elegyítő művet ugyanis át- meg átszövik ki tudja, mi mindentől független politológusunk visszaemlékezései, értékítéletei. Szerettük volna megtudakolni, mégis mi vitte rá, hogy egykor volt kollégiumi társait, tanítványait, ma az ország vezetőit, legfőbb közjogi méltóságait ily démoni ecsettel fesse le az ország népe előtt, s hogy egyáltalán egy efféle, még őhozzá, s közelmúltbeli előéletéhez is méltatlan vállalkozásban részt vállaljon, nevét adja ahhoz. Kéri úr a válaszadást e témával kapcsolatban megtagadta, mondván, nevetséges lenne, ha magyarázkodna. Kende könyvében szerinte nincsen semmi új, hiszen ezeket ő már mind megírta. Sajnáljuk, hogy Kéri úr nem érzékeli a súlyát annak, amit tett. A további kérdéseinkre adott válaszait közöljük, de arról nem tehetünk, ha ebben a kontextusban szavai sajátosan csengenek.
– Ön szerint hogyan változott meg a kultúra szerepe az elmúlt tíz évben?
– Drámai módon. A kultúra vereséget szenvedett a politikával szemben a hosszú évtized folyamán. ’89 előtt a kultúra irányítása egypárti, pártállami metodológiában zajlott. Aczél tudta, hogy egy nemzetet kulturálisan is meg kell venni, ezért jóval nagyobb forrásokat csikart ki a kultúra támogatására, mint amennyi a rendszerváltás után bármikor is rendelkezésre állt. 1989 előtt tehát a politika jobban megbecsülete a kultúrát, mint manapság. Sőt túl is finanszírozta, de ennek az volt az oka, hogy folyamatosan meg kívánta venni azokat az elitcsoportokat, amelyeknek a társadalomkritika lett volna a feladata. Ez a világ a rendszerváltás után részben szétesett, részben pedig átengedték a kultúrát a piaci logikának, hogy tartsa el azontúl magát. Ezzel a magyar kulturális intézményrendszer jelentős részét szétverték. Mindhárom kormány beletörődött abba, hogy nem tudta megoldani a kultúra és a kulturális intézmények piacosítása mellett az értékvédelem értékállóságát. Miközben mindez zajlott, egyszerre mérhetetlenül nyitottá vált az ország. Senki nem volt felkészülve az amerikanizált tömegkultúra beözönlésére. Ettől máig szenvedünk. Egyébként ez nem csak nálunk gond. A kilencvenes évek második felében Angliában, a nottinghami könyvtárban tömegével találtam olyan könyveket, amelyekben az angol értelmiség az amerikanizálódástól óvja az angol nyelvet, a kultúrát, az angol irodalmat, a mindennapi kultúrát. Pedig ők is angolszászok. A magyar társadalomnak azzal is szembe kell néznie, hogy bizonyos szolgáltatások, amiket addig nem tekintett pénzalapúnak, ezentúl csak pénzért hozzéférhetők. Ez önmagában nem lenne baj, de közben nem születtek meg a kompenzációs mechanizmusok. 1989 előtt nem számított, ki volt a társadalom nyertese, ki a vesztese. A mai tagolt társadalomnak viszont a kultúrához és a szolgáltatásokhoz való hozzáférése szélsőségesen polarizált lett. A most kormányra kerülőkre vár a feladat, hogy demokratizálják a kulturális szolgáltatásokat. Hogy ne attól váljon valaki kőbunkóvá vagy sötét gazemberré, mert félanalfabétává tette a sorsa. Olyan helyre született, ahol nem lehet eljutni moziba, színházba.
– Milyen szerepet játszik a kultúra a választási kampányban?
– Az egész évtizedre jellemző, hogy a politikát csak annyiban érdekli a kultúra, amennyiben a saját poltikai küzdelmeiben praktikusan felhasználhatónak érzi. Az igazán fontos pártok, amelyek bejutnak a parlamentbe, mindig ügyeltek arra, hogy kulturálisan is megjelenítsék magukat. Az SZDSZ például mindegyik kampányban szívesen vonultatott fel színészeket, filmeseket, reprezentatív értelmiségieket, mintegy azt sugallva, az értelmiség minőségi csoportja liberális. A MIÉP-et sem a politikusok adták el 1994-ben és 1998-ban. Klipjeikben, hirdetéseikben operaénekesek, zenetudósok, közgazdászok, színészek szerepeltek rendszeresen. Mindkét párt fölfogta, hogy az értelmiségi középréteg megnyerése kulturális reprezentáción keresztül lehetséges. Másrészt a politikai küzdelmeknek a kultúra, a kulturális intézmények befolyása áldozatul esik. Ilyenek például a Nemzeti Színház körüli elkeseredett küzdelmek. Mindenből kettőt csinálnak. Ha nektek van írótok, nekünk is van írónk, ha nektek van hangversenyzenekarotok, nekünk is van. A politikában jelentkező kétpólusúságot ezzel a kultúrára is átviszik.
– Szerintem amit ön kettőződésnek nevez, az nem kizárólag praktikus politikai szempontokkal függ össze. Sokan éreztük úgy a rendszerváltás előtt, hogy egy másik Magyarország él bennünk, nem az, ami kívül van. Egy olyan ország, amit a szüleinktől, nagyszüleinktől kaptunk titkos örökségül. A rendszerváltás után ezt ki is akartuk fejezni, mert éreztük, hogy kell, és hogy lehet. Nevet, formát, képet, arcot kellett adni mindannak, aminek negyven évig nem volt neve, arca, vagy pedig tán sohasem volt. Más kérdés, hogyan reagálta le ezt a politika.
– Amiről maga beszél, azt én tíz éven át kutattam 1981-től kezdődően. Velem volt Stumpf István és Kövér László is. Írtam is róla öt-hat könyvet.
– Másrészt az évtized elején még sokan nem gondoltuk, hogy nincs az a Magyarország, ahol mind együtt vagyunk. De amikor az ember megpróbált a kultúra különféle szegmenseiben jelen lenni, látszódni a gondolataival, értékrendszerével, kiderült, hogy ugyanúgy nem vagyunk számosan a térképen, mint a rendszerváltás előtt. Nem maradt más választás, mint új lapokat, könyvkiadókat, szevezeteket létrehozni azok számára, akik kimaradtak a szórásból.
– Kétségtelen, hogy vannak a kultúrának arisztokratikusabb fellegvárai, de ezekben is sokféle szerző jelenhet meg. Mert végül is csak jó műalkotás van és rossz műalkotás. Attól, hogy valaki rohan politikai támogatót találni, és esetleg talál is, nem lesz jobb művész. A kettőződésekkel pedig még az a kis pénz is szétforgácsolódik, amennyi ma a kultúrára van. Így a kultúra lényege, a minőség vész el, tudja? Nem a maga újsága az, ahol panaszkodni szándékozom, de ebben a négy évben egy fillér kutatási pénzt nem kaptunk. Fritzék kaptak mindent, mert ők lojálisak. Pedig Fritz Tamás ettől nem lesz jobb kutató, én sem leszek rosszabb, legfeljebb nem hagynak dolgozni. Higgye el, hogy a politikai diszkrimináció ebből a szempontból fontos cél volt, hátha nem csinálok semmit.
– Milyennek látja az ország politikai kultúráját?
– Általánosságban nem a racionális diskurzus dominál, sokkal inkább a érzelmi pozíciók. Mindenki énképe mérhetetlenül pozitív. Szükség van folyamatosan ellenségképre. Nevetségesnek tartom az afféle sápítozásokat, hogy a köztársasági elnök hívja össze a pártokat az eldurvult kampány miatt. Az elmúlt tíz évben kampányelemzéssel foglalkoztam. Negatív kampány már 1990-ben is zajlott, csak sokan elfelejtették. Akkor mindenki egyszerre volt boldog, egész Kelet-Európa hirtelen győztes volt, szabadságharcos és antikommunista. Annyi hülyeséget beszéltek össze az emberek, mint előtte, utána soha.
– Azért nem intézném el ennyivel, ami ott, akkor történt.
– Ugyan, én mind a hat pártban viszontláttam egyetemi tanítványaimat, akiknek a múltjáról 10-15 évre visszamenően mindent tudok. Csak azt akarom mondani, hogy a negatív kampány nem friss jelenség. Akik most panaszkodnak, maguk sem tettek mást az előző választások idején. Azért is fájdalmas ez, mert a politikusok viselkedése mintateremtő ilyen időszakban.
– Azért a nagyfokú polarizálódás mellett az ellenpéldák is kitermelődnek a kultúrában. Gondoljunk Szörényi és Bródy újbóli egymásra találására, vagy arra, ahogy a millenniumi műemlék-helyreállításban együttműködtek ellenzéki többségű önkormányzatok a Millennium Kormánybiztos Hivatalával és viszont. Ez azt jelenti, hogy a társadalom bizonyos mértékig fel tudta dolgozni, illetve kezelni képes a megosztottság traumáját?
– Én soha nem kezeltem se a szakmai-baráti kapcsolataimat, se a magánéletemet politikai szempontok szerint. Egészen májusig együtt tanítottam Stumpf Istvánnal, akivel valószínűleg már semmiben nem értünk egyet. De ez nem jelenti azt, hogy az embernek a fél életét föl kellene rúgnia.
– Beszéljünk a negatív kampányról. Úgy tudom, a nyugati országok választási időszakaitól sem idegen a poltikai ellenfél eláztatása.
– Angliában, Portugáliában láttam egy-egy nagyszabású kampányt, de úgy látom, az amerikai mentalitás viseli el legjobban az efféle módszereket.
– Magyarországon az elmúlt tíz évben – elsősorban a liberális sajtó jóvoltából – megszületett a mocskos politikus fogalma. Erre bármikor rá lehet játszani, alig kell megpöckölni valamit az emberekben ahhoz, hogy készek legyenek elhinni: politikusokról bármi rossz elképzelhető.
– És ezt a liberális sajtó csinálta, mondja maga. De én emlékszem arra, mennyi mindent megtettek a másik politikai oldalhoz tartozók, mondjuk Tamás Gazsi lezsidózásáért. Mert ugye az a zsidó, akit annak mondanak… Ennek a kérdésnek a firtatása, hogy ki kezdte a negatív kampányt, szerintem nem vezet sehova, sokkal inkább az az érdekes, hogy mindenki folytatta.
– Még olyanok is folytatják, akikről sokan nem gondolták volna. Ön szerint nem létezik az általános kép a mocskos politikusról?
– Kampány idején mindig máshogy viszonyulnak egymáshoz a politikusok. A két kampány közötti négy évben nem annyira érzékenyek, és nem annyira érdekeltek egymás lejáratásában, mint a versenyhelyzet idején. Egy párt vagy bízik a saját képességeiben, ígéreteiben, és azokkal akar nyerni, akkor magát ajánlja, vagy nem bízik, és akkor inkább az ellenfelét igyekszik lejáratni. A két nagy párt, a Fidesz és az MSZP párhuzamosan alkalmazza mindkét eszközt. Mindkettő meg akarja mutatni saját magát, másrészt iszonyú erővel le akarja járatni az ellenfeleket. Az alapkérdés az, hol a hangsúly. Ha valaki nem tud mást tenni, mint besározni a többit, annak, azt hiszem, nagyon kevés esélye van.
– Az SZDSZ-re gondol?
– Nem. Honnan veszi?
– Az SZDSZ internetes mocskolódásaitól visszhangzott heteken át a közelmúltban a napi sajtó.
– Maga szerint interneten meg lehet nyerni a választásokat?
– Épp arról beszélünk, hogy szélsőségesen negatív kampánnyal el lehet veszíteni.
– Ez önmagában így is van. A negatív kampány egyik első számú eszköze épp a Magyar Nemzet és A Hét műsora. Ami maguknál Medgyessy Péterről megjelent…
– Ha az igazság is a negatív kampány része… Hogyan minősíti a Népszabadságnak a magyar kultúra napján megjelent cikkét, amelyben Rockenbauer Zoltán hosszú beszédéből, amelyet a könyvkiállításon mondott, azt az egy részt emelte ki a cikkíró, hogy a mai fiatalok nem tudnak kifogástalanul írni-olvasni. Sugallva, hogy erről is a Fidesz tehet. A cikk alatt pedig Medgyessyék kultúrprogramja virít…
– Én kutató vagyok. Engem ezek a dolgok nem érdekelnek.
– Megértem. Mi a véleménye a sajtót bejárt kézcsókos fotóról?
– Maga minek tartja azt a kézcsókot?
– Archaikus gesztusnak.
– Szerintem helyes a fotó kampánybeli felhasználása. Senki se kényszerítette ebbe a helyzetbe Orbán Viktort.
– A 168 Órából ismerjük Gitta néni történetét, a fotón látszik, hogy elliluló ujjakkal szorítja Orbán kezét…
– Ez a nép közé járás is annak a mérhetelenül giccses politikának a része, amelyet a kormány folytat. Mindezt a modern politika pótlásának tartom. Nekem egy olyan kormány, amely nem hajlandó kitenni magát a parlamenti kontrollnak, ne játssza el, hogy kiteszi magát az össznépi kontrollnak, és hogy őt mennyire szereti a nép.
– A kihelyezett kormányülésekre és a millenniumi ünnepségekre gondol? Utóbbiak előzménye az volt, hogy Nemeskürty István kormánybiztos megkérdezte az önkormányzatokat, miként kívánják megünnepelni a millenniumot. Több mint háromezer település vett át zászlót, több mint négyszáz szobrot, szoborparkot avattak. Még a fővárosi kerületek is, amelyekre eredetileg nem gondoltak, követelték, hogy ünnepelhessenek. Nem tudom hirtelenjében összeszámolni, hány millió embert nem vesz ön most komolyan.
– Ugyan. A kistelepüléseken mindenkit imádnak, aki messziről érkezett. Ugyanúgy örülnek Bajor Imrének, Koós Jánosnak, vagy a Pa-Dö-Dőnek.
– Aki olyan sokat jár vidéken, mint mostanában ön, az bizonyára ezt is jobban tudja. Én mint falusi úgy tapasztalom, hogy a kis településeken is különbséget tudnak tenni politikus és nem politikus között, sőt politikus és politikus között is. Sőt azt is tudják, hogy nem az sajátítja ki az ünnepet, aki ösztönzi, támogatja az ünneplést, sőt maga is részt vesz benne, hanem aki elszabotálja. De maradva a negatív kampánynál, mi a véleménye arról, hogy az SZDSZ internetes kampányát Geszti Péter irányítja?
– Ez egy újságírónak talán érdekes, de mint kutatót nem foglalkoztat.
– Bizonyára ön szerint az is lényegtelen, ki irányítja az MSZP kampányát.
– Engem csak a választások végkimenetele érdekel.
– Gerő Andrással a minap az ATV Sajtóklubjában valamiféle határvonalról beszéltek, amit nem lenne jó átlépnie Orbánéknak, mert bumerángeffektusként érné őket. A magánéletüket és másokét is már elérte a szennyhullám. Mi van még hátra ön szerint?
– Szerintem nincs semmiféle határ. Mindenen átlép bármelyik párt, ha úgy látja, a másik azon már átlépett. Választások idején bármilyen őrültség elképzelhető. Akkora a választások tétje, hogy utolsó töltényig fog folyni a küzdelem.

Kampányturné a Camponában. Február 15-én délután 4-re ígérte a puccos meghívó Petschnig Mária Zitát és férjét a nagytétényieknek a Campona áruház egyik félhomályos kis kávézójába. Az Új Horizont Egyesület szervezésében Helyzet és kilátások címmel itt hirdették ketten az igét pogácsázgató, bóbiskoló nyugdíjasoknak és helyi, illetve a köreikhez tartozó strébereknek. Úgy jó nyolcvan embernek. Túlzottan sok újdonságot egyikük sem mondott. Petschnig Mária Zita asszony azt bizonygatta, hogy pénzügyi politikájával a Fidesz fölélte a jövőnket és nem tudja tartani, amit ígért. Kéri László politikai szempontból elemezte a kormánypárt négy esztendejét. Megállapította, hogy a Fidesz volt az első olyan kormány, amely nem örökölt válságállapotokat. De nem szakadt le a mennyezet. Igaz, Kéri úr szerint talán nem is rontottak a „fiúk” a helyzeten akkorát, hogy a majdani, neki tetsző új kormányzat azt meg ne javíthatná. Külpolitikai téren a Fidesz némi vállveregetésben részesült. Sajnos, mint Kéri úr mondta, annak idején nem értette, hogy miért került bele a Fidesz programjába a méd