A hűség és a bátorság jutalma

A költészet napjának újkori hagyományai közé tartozik, hogy Lakitelken, a népfőiskolán átadják a Kölcsey-díjakat. Idén Gálfalvi György, a Látó című marosvásárhelyi irodalmi folyóirat főszerkesztője, Pécsi Györgyi kritikus és Tóth Erzsébet költő kapta meg a hűség, a bátorság és a nemzeti elkötelezettség díjaként is emlegetett kitüntetést. Tóth Erzsébet az első pillanattól kezdve jelen volt a rendszerváltozást előkészítő szellemi ellenállási mozgalmak egyik tűzfészkeként közismert Bács-Kiskun megyei faluban, amely szervesen összefonódott Lezsák Sándor költőnek, a Lakitelki Népfőiskola alapítójának nevével.

Lakitelken, amely akkor valóban a nemzeti ellenállás egyik zarándokhelye volt, a nyolcvanas években többen is sokszor jártunk – emlékezik Tóth Erzsébet. – Az első ottani markáns élményem a fiatal írók 1979-es találkozójához kapcsolódik, amelyet az akkor még Fiatal Írók József Attila Körének első vezetősége szervezett, amelyen még Illyés Gyula is részt vett. Szomorúan említem régi barátomat, eltávozott költőtársamat, Szervác Józsefet, aki tavaly még átvette a Kölcsey-díjat.
– Nemzeti elkötelezettségét gyermekkorának dajkáló tája, a Nyírség is meghatározta?
– Bár Tatabányán születtem, két hónapos koromtól kezdve a Nyírségben töltöttem egész gyermekkoromat, s Nyíregyházát tekintem felnevelő tájamnak. Annak a vidéknek van valami különös légköre. Az adta Váci Mihályt, akinek nagyon szerettem a költészetét. Megszakításokkal itt élt és halt Ratkó Jóska, akinek nagykállói otthonában olyanok is számtalanszor megfordultak, akik ma legszívesebben letagadnák. A Sóstó környékén, nagyszüleim házában, ahol ma is élnek rokonaim, érzem a Krúdy- regények vérbő őszies hangulatát. E mindig háttérbe szoruló vidék magyarjai felfokozottan érzik magukban azt a késztetést, hogy a népükről, a nemzetükről beszéljenek.
– Volt-e olyan pillanat, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy ön költő?
– Indulásomhoz erősen kapcsolódik, hogy egy dedikáláson megismerkedtem Csoóri Sándorral. Hosszabb beszélgetésbe elegyedtünk, s az eszmecserék, amelyeken meghánytuk-vetettük a világ dolgait, rendszeressé váltak a rendszerváltozásig. Amikor összeállítottam az Egy végtelen vers közepe című első verseskönyvemet, már diplomás közgazdászként dolgoztam a Hajtóművek és Festőberendezések Gyárában. Ennek megjelenését Kormos István költőnek, a Kozmosz-könyvek főszerkesztőjének köszönhetem. Ma is szeretem és vállalom mestereim indíttatását, de költőként mégis egyfolytában igyekszem elszakadni Nagy László és Csoóri Sándor közvetlen hatásától, hiszen természetes igény, hogy egy költő felismerhetően önmaga legyen.
– Igaz-e, hogy az önök „csapata”, a Csütörtök estiek társasága a népi-nemzeti heteknél, sőt a kilenceknél is radikálisabban szakított nemcsak a létező, hanem az eszmei szocializmussal?
– Nehéz ma már egy olyan társaság eszmei horizontját rekonstruálni, melynek tagjai a szélrózsa minden irányába szétszéledtek. Szomorú, hogy tavaly a társaságból csak kevesen jöttek el Jóska temetésére. Még a hetvenes évek derekán kialakult az a sokáig őrzött hagyományunk, hogy csütörtök esténként, először a Hungáriában, aztán Szervác Jóska lakásán, végül a Magyar Írószövetség éttermében találkoztak akkor még hasonló nézeteket valló költők, többnyire Kormos István védencei: Lezsák Sándor, Szervác József, Csajka Gábor Cyprian, Banos János, Zalán Tibor, Géczi János, Parti Nagy Lajos, Csordás Gábor, Szikszay Károly. Megbeszéltük a világ dolgait is, de legtöbbször egymás verseit elemeztük. Az első kitüntetésem az év legjobb első kötetének járó Radnóti irodalmi díj volt, amit ma is úgy veszek, mintha ténylegesen megkaptam volna 1979-ben, hiszen az írószövetség költői szakosztálya egyhangúan megszavazta. De akkor a Fiatal Művészek Klubjában aláírtam azt a listát, amelynek aláírói szolidaritást vállaltak a Charta 77 aláíróival, és az Aczél-kabinet letiltatta a kitüntetést.
– Mellőzését még inkább fokozta az 1980-as szentendrei József Attila Kör konferenciáján az a bizonyos őszinte, bátor hozzászólása.
– Az említett Tudni kell egymást című dolgozatomban többek között Kádár János szerepét firtattam az 1956-os forradalom leverésében. E hozzászólásomnak és Csengey Dénes, Lezsák Sándor és mások radikális szereplésének „köszönhetően” Dobozy Imre és társai fölfüggesztették a József Attila Kört. A kor húzd meg, ereszd meg politikájára jellemző, hogy 1982 táján először bizonytalanná vált második kötetem, a Gyertyaszentelő, aztán behívott Kardos György, a Magvető igazgatója, s közölte: ne aggódjak, megjelenik a könyvem. Nem fognak hozzájárulni ahhoz, hogy mártír legyen belőlem. Ráadásul a nyolcvanas években meghívást kaptam egy amerikai költőtalálkozóra. Csodálatos élmény volt, többek között Püski Sándorék könyvesházában jártam, s jócskán megajándékoztak könyveikkel. A Ferihegyi repülőtéren a magyar vámosok elkobozták Márai, Wass Albert és mások könyveit. Még a saját Budapesten kiadott két könyvemet is alig sikerült visszavennem tőlük. Nem csoda talán, hogy a nyolcvanas években a megpróbáltatások, a politikai játszadozások és a magánéleti konfliktusok hatására jó időre kiszálltam az irodalomból. Tizenegy éves szünet után, 1993-ban az Arcod mögött május, az Ismeretlen könynyű szívvel, majd a Lisszaboni járat című ötödik könyvem jelezte, hogy visszatértem. Erre különben Az év könyve díjat kaptam költészet kategóriában. A jövőben egy verses- és egy esszékötet kiadására várok.
– Avantgárdnak vagy inkább konzervatívnak tartja magát?
– Népi–urbánus, konzervatív– avantgárd. Az ember ilyen is meg olyan is. Csak az számít, hogy eredetiek vagyunk, vagy nem. A költő számára az írás egyrészt üzenet közvetítése, de ugyanakkor kísérleti terep is, amit ha szüneteltet is, de soha nem hagyhatja abba. Kritikusaim, barátaim ma is azzal biztatnak, a verseimről akkor is meg lehetne állapítani, hogy az enyémek, ha nem írnám alá a nevemet. Persze hogy elégedetlen vagyok magammal, de ez viszi tovább az embert a holtpontokon. Ugyanakkor jelzi, hogy még maradt olyan dolog, amit csak én mondhatok el önmagamról és a világról.